Rózsák forradalma 2020

November 25. a nők elleni erőszak felszámolásának a világnapja. A szülészeti erőszak a nők elleni erőszak és az intézményi erőszak metszéspontja. A poszt és a rajz a Másállapotot a szülészetben szervezet eseményére készült. Magamért és másokért.

Részlet az esemény leírásából:

"A Rózsák forradalma:

Idén is rózsáinkkal mondunk együtt nemet a szülészeti erőszakra! A rózsa jelképezi a nő testi-lelki sérüléseit és az erejét a védekezésre, gyógyulásra. (...)

Arra bíztatunk benneteket, hogy készítsétek el a saját rózsáitokat, mert ez is a gyógyulás egyik lépése, lehet ez a magatokért tett út egyik állomása. (...)

Ha szívesen megosztanátok a sorstárs közösségünkkel és a nyilvánossággal a rózsátokat, küldjétek el nekünk a #rosrev2020 hashtaggel! Jelezhetitek a trauma helyszínét, és ha jól esne kiírni magatokból azt, ami történt, ezt is megtehetitek! Ha név nélkül szeretnétekek ezt megtenni, írjatok a masallapotot@gmail.com címre. (...)

A vörös rózsa jelképezi majd a nőkkel és újszülöttekkel szembeni erőszakot, mely ma is jelen van az ellátásban. Fehér rózsáinkat pedig azoknak a szakembereknek és szakdolgozóknak küldjük köszönetként a szakkollégium által, akik a járványhelyzetben is tiszteletteljes ellátást biztosítanak, tudásuk legjavát nyújtva. Ehhez az akcióhoz is csatlakozhattok."

Én kicsit a magam képére formáltam a kihívást. A három gyermekem közül csak egyet szültem a járványhelyzet idején, és vörös rózsát most senkinek sem adnék. Viszont a múltbéli történések vezettek el ide, így én az első várandósságommal kezdtem a "rózsaosztást". A színkód maradt. Vörös annak, aki bántott, fehér annak, aki segített.

A kép művészileg nem sokat ér, de az idejét nem tudom,
mikor volt utoljára krétától maszatos a kezem
(mikor magamnak, és nem a gyerekeknek rajzoltam)
Nagyon jól esett. (Igyekeznem kellett, hogy a Kicsi fel ne ébredjen közben.)

A vörös rózsát annak az orvosnak „küldöm” (mint valami rádiós kívánságműsorban…), aki köszönés és bemutatkozás nélkül betrollkodott a vajúdásomba.

Az első gyermekemmel vajúdtam éppen a kórházban, 2015 júniusában. Az orvosom még nem volt ott, de folyamatosan egyeztettek vele telefonon a szülésznők. Az egyeztetések alapján már túl voltam egy burokrepesztésen és CTG-re voltam kötve (ezek amúgy mind indokoltak voltak, velem és a Férjemmel egyeztetve, minket tájékoztatva történtek). Nagyon fájt, nagyon szenvedtem. Nagyon vártam, hogy haladjon a folyamat. Ő pedig jött (mint ügyeletes orvos), köszönés és bemutatkozás nélkül, megvizsgált, majd közölte velem, hogy ha egy órán belül nem tágulok megfelelően, oxitocinra köt - a Férjem emlékei szerint nem oxitocinnal, hanem császárral fenyegetőzött. A lényegen igazából nem változtat: hangneme és viselkedése is fenyegető és ijesztő volt. Megijedtem, hogy akkor minden vágyamnak annyi a szüléssel kapcsolatban. Hogy most akkor itt nekem produkálni kellene valamit. Hogy eddig rosszul csináltam. Nem igazán voltam már ekkor jelen, utólagos mesélésből tudom, hogy a Férjem ekkor kiment, és elintézte, hogy az az orvos ne jöjjön be hozzám többet. Aztán visszajött (mármint a Férjem), és megnyugtatott engem. Prüszköltünk együtt, mint a lovak, ahogy a szülésfelkészítőn tanultuk. Ez segített. Meg tudtam nyugodni, a folyamat tudott szépen haladni, a saját orvosom is megérkezett. Még órák teltek el, de a kislányom végül természetes úton, oxitocin és császármetszés nélkül jött a világra, makk egészségesen.

Sajnos még találkoztam azzal az orvossal. Miután levittek a gyermekágyas részlegre, a lelkemre kötötték, hogy igyak és pisiljek – holott a szülőszobán ez már megtörtént, de hát nem voltam abban az állapotban, hogy vitatkozzam, ők meg valószínűleg nem kapták meg az infot. Én ezt lelkiismeretesen teljesítettem is. Csakhogy a WC-ről visszafelé jövet elájultam és bevertem a fejem az egyik (vas)ágyba. Elvesztettem az eszméletem. Miután magamhoz tértem, az az orvos jött hozzám, vizsgált meg, veszekedett velem, hogy mit pattogok én egyedül, és hogy akkor most CT, és akkor nem is szoptathatok… Mit ne mondjak, megint csak igen megijedtem, megint azt éreztem, hogy én valamit elrontottam és szégyellenem kellene magam meg kicsire összehúznom. Teljes kétségbeesés. Aztán felhívtuk a saját orvosunkat, ő megnyugtatott, hogy nyugodtan szoptathatok majd, hát csak koponya CT lesz. Mellkasomra a CT-t végző nő tett is ólomköpenyt. Ennyi volt vele a történetem. Épp elég volt.

 

A fehér rózsáimat sok-sok kedves, emberséges szakembernek küldöm. Ahogy a stáblistán is gyakran szokott lenni, megjelenési sorrendben:

• az orvosomnak, aki minden kérdésemre mindig türelemmel válaszolt, aki pl. az oxitocinról még a terhesség alatt azt válaszolta poénkodva, hogy drága az oxitocin, nem adogatja csak úgy be (bár így lenne másnál is). És azért is még, mert bár mekóniumos volt a magzatvíz, mégsem siettette a folyamatot, csak CTG-re rakatott, és így sikerült hüvelyi úton megszülnöm a kislányomat.
• az első, budapesti védőnőmnek, aki mindig a lelkemre kötötte, hogy pihenjek többet és legyek együtt sokat a párommal, mielőtt a Kicsi megszületik.
• a kismama jóga oktatómnak, aki szülésfelkészítőt is tartott nekünk a Férjemmel. Az a prüszkölés nagyon sokat segített!
• a gödöllői védőnőmnek, akivel az évek alatt egyre közelebbi lett a kapcsolatunk, és mindig teljes nyugalommal foglalkozott velünk, így én is nyugodt tudtam lenni.
• a szülésznőknek, akik velem voltak, mind az első, mind a második szülésemnél. Az elsőnél kifejezetten segített is átlendülnöm egy nehéz szakaszon az egyik szülésznő. A másodiknál pedig őszintén együtt örültek velem annak a csodálatosan háborítatlan, gyors szülésnek.
• az ápolónak, aki „rendbe rakott” az első szülésem után, aki tolószékkel kísért ki a mosdóba, és várt ott, amíg végeztem, majd tolószékkel vitt le a gyermekágyas részlegre. Na, ő nem egy mézes-mázos valaki volt, de látszott, hogy érti a dolgát, és vigyáz a rá bízott kismamákra, akkor is, ha ők nem értik, mire ez a nagy tolószékezés. Csak azt tudom mondani, hogy ő jelen volt, és ez sokat számított. Kár, hogy nem jött át jobban az info, mennyire kellene magamra vigyáznom…
• annak a két férfinak (gondolom, ők is ápolók, elnézést a bizonytalansáért), aki áttolt a gyermekágyas részlegről a CT-re. Nagyon kedvesek és óvóak voltak.
• A CT-s nőnek, aki magából kikelve szidta a rendszert, hogy hagyhattak engem egyedül… aki a mellemre rakta az ólomköpenyt. Egy kis feszültséget levett a vállamról, hogy akkor talán nem én voltam a hülye.
• annak a csecsemős nővérnek, aki a szülés utáni reggelen segített a szoptatásban, és nyugtatott, hogy minden baba ennyit sír a második napon. Ne aggódjak, majd a többi baba is rákezdi. Az a nyugalom, ami áradt belőle, nagyon sokat jelentett.
• annak a fogorvosasszisztensnek, aki – mikor a második gyermekemmel voltam 30+ hetes várandós – párnát hozott nekem az SZTK-s váróban, fel ne fázzak a hideg fém padokon.
• annak a fogorvosnak, aki kipucolta a gyulladt ínyemet ambulánsan, akkor is, ha nem hozzá tartoztam, és aki megismertetett a carbosan krémmel (sokszor mentett meg!).
• annak a neonatológusnak, aki a második gyermekem születése után türelemmel és kedvességgel magyarázta nekünk, miért is kell ennyiszer szúrni a baba sarkát. Aki nem szúrt le, hogy csakmert, éskülönbenisminekszólokénbelemivagyokénorvos.
• annak a csecsemősnek, aki viszont meg akarta kímélni a fiamat a plusz egy szúrástól, így elkenegette a vért, hogy elég legyen. Az ő együttérzése is sokat jelentett.
• annak a kardiológusnak, aki nagyon kedvesen és türelmesen vizsgálta a pár napos kisfiamat, és mindent elmagyarázott az édesanyámnak (ő kísérte el a fiamat a kardiológiára, míg én pihentem).
• annak az (SZTK-s) orvosnak, aki végre az otthonszülést tiszteletben tartotta, mint egyéni döntést (és közben nem szívta a fogát).
• a vezető bábámnak, Béres Edinának, akit bármikor, bármilyen kérdésemmel megkereshettem, mindig addig beszélgettünk, amíg meg nem kaptam minden választ és meg nem nyugodtam. Aki a szülés után is rajtam tartotta óvó tekintetét, a gyermekágy ideje alatt, és aki mindig örömmel hall felőlünk. Akinek hála egy egészen újfajta szülésélményt élhettem át. Sokszor apró rezdüléseken, fél mondatokon múlik az egész. Meg a csenden és a nemcsináláson. De mekkora a különbség!
• és Edina bábatársának, Monori Évának is küldök egy fehér rózsát, aki – jól fogalmazott egy ismerősöm, akinek a szülésénél szintén ott volt – olyan, mintha mindig is ismerted volna. Hiába csak egyszer találkoztunk előtte, akkor is csak futólag, jelenléte nem volt idegen. Megnyugtató és kedves személyiség. Akit a szülés után a lányom furcsa köldökével kapcsolatban is kereshettem. Akkor is kedvesen válaszolt, mikor felkeltettem, mert egy szülés után aludt – volna – éppen.
• és egyet minden szakembernek, akit külön nem említettem meg, de korrektül, emberségesen végezték a munkájukat. Laborosok, ultrahangosok, háziorvosok.

És természetesen minden családtagnak, barátnak, szomszédnak is köszönöm, akik támogattak és támogatnak a mai napig.

Végül az a vörös rózsás orvos és a covid vezetett el amúgy oda, hogy a harmadik gyermekemet itthon szültem. Amiatt az orvos miatt nem vállaltam, hogy én a saját orvosom, és esetleg még a férjem nélkül is szüljek. Mert mi van, ha ő lesz az ügyeletes? És mi van, ha nincs ott velem senki, aki képviselje az érdekeimet/érdekeinket? A Férjem az első szülésnél meg tudta tenni. Úgy is készültünk, hogy ha kell, ő harcol. Meg azért orvost is fogadtunk. De ez nem oké! Nem oké, hogy úgy kell kórházba menni szülni, hogy egy harcost kell magunkkal vinni – akire persze nem biztos, hogy szükség lesz, de ha lenne, és nincs ott… az nagy törés. Nem oké, hogy még mindig biztosabb orvost fogadni, ahogy az sem, hogy sajnos van, hogy a fogadott orvos aláz meg, és még aztán pénzt is adunk érte… (itt meg aztán bekapcsol a pszichológus énem, hogy így aztán lesz egy szép kognitív disszonancia, és elkezdjük mentegetni az orvost, mert nincs rendben a fejünkben, hogy olyannak adunk pénzt, aki megalázott minket)

Nekem opció volt az otthonszülés, megfeleltem a kritériumoknak (bár a babám végül 4 kiló fölött született, de ezt nem tudtuk előre). De nem mindenkinek opció, és nem is mindenki szeretne. Nem is kell, hogy mindenki erre vágyjon.

• Nem lehet válasz ezekre a történetekre, hogy akkor lehet otthonszülni, ha nem tetszik a kórház!
• Nem lehet válasz az sem, hogy „de az a fő, hogy mind a ketten egészségesek vagytok”!

A szülés élménye igenis számít! Hat az anya önképére, önbizalmára, az anya-baba kapcsolatra, a párkapcsolatra, a mentális egészségre, arra, akar-e még gyereket… Lehet és kell is emberségesnek lenni a várandós, a szülő és a frissen szült nővel (is)!

Az orvosomnak és a szülésznőknek talán csak annyit üzennék, hogy felejtsék el ezt a fekve szülést. Egyik esetben sem azért fektettek fel, mert a hatalmukat akarták volna fitogtatni, ebben biztos vagyok. Ahogy lustaságból sem. Szerintem inkább valami óvatosság, meg berögzült mintázat lehetett. Meg aztán lehet, nem is láttak mást. De lehet másképp! És milyen jó is az! Hagyják a szülő nőt pózt választani! Csak nagyon indokolt esetben szóljanak bele és tegyenek javaslatokat!

Köszönöm, ha ezt elolvastad!