Rózsák forradalma 2020

November 25. a nők elleni erőszak felszámolásának a világnapja. A szülészeti erőszak a nők elleni erőszak és az intézményi erőszak metszéspontja. A poszt és a rajz a Másállapotot a szülészetben szervezet eseményére készült. Magamért és másokért.

Részlet az esemény leírásából:

"A Rózsák forradalma:

Idén is rózsáinkkal mondunk együtt nemet a szülészeti erőszakra! A rózsa jelképezi a nő testi-lelki sérüléseit és az erejét a védekezésre, gyógyulásra. (...)

Arra bíztatunk benneteket, hogy készítsétek el a saját rózsáitokat, mert ez is a gyógyulás egyik lépése, lehet ez a magatokért tett út egyik állomása. (...)

Ha szívesen megosztanátok a sorstárs közösségünkkel és a nyilvánossággal a rózsátokat, küldjétek el nekünk a #rosrev2020 hashtaggel! Jelezhetitek a trauma helyszínét, és ha jól esne kiírni magatokból azt, ami történt, ezt is megtehetitek! Ha név nélkül szeretnétekek ezt megtenni, írjatok a masallapotot@gmail.com címre. (...)

A vörös rózsa jelképezi majd a nőkkel és újszülöttekkel szembeni erőszakot, mely ma is jelen van az ellátásban. Fehér rózsáinkat pedig azoknak a szakembereknek és szakdolgozóknak küldjük köszönetként a szakkollégium által, akik a járványhelyzetben is tiszteletteljes ellátást biztosítanak, tudásuk legjavát nyújtva. Ehhez az akcióhoz is csatlakozhattok."

Én kicsit a magam képére formáltam a kihívást. A három gyermekem közül csak egyet szültem a járványhelyzet idején, és vörös rózsát most senkinek sem adnék. Viszont a múltbéli történések vezettek el ide, így én az első várandósságommal kezdtem a "rózsaosztást". A színkód maradt. Vörös annak, aki bántott, fehér annak, aki segített.

A kép művészileg nem sokat ér, de az idejét nem tudom,
mikor volt utoljára krétától maszatos a kezem
(mikor magamnak, és nem a gyerekeknek rajzoltam)
Nagyon jól esett. (Igyekeznem kellett, hogy a Kicsi fel ne ébredjen közben.)

A vörös rózsát annak az orvosnak „küldöm” (mint valami rádiós kívánságműsorban…), aki köszönés és bemutatkozás nélkül betrollkodott a vajúdásomba.

Az első gyermekemmel vajúdtam éppen a kórházban, 2015 júniusában. Az orvosom még nem volt ott, de folyamatosan egyeztettek vele telefonon a szülésznők. Az egyeztetések alapján már túl voltam egy burokrepesztésen és CTG-re voltam kötve (ezek amúgy mind indokoltak voltak, velem és a Férjemmel egyeztetve, minket tájékoztatva történtek). Nagyon fájt, nagyon szenvedtem. Nagyon vártam, hogy haladjon a folyamat. Ő pedig jött (mint ügyeletes orvos), köszönés és bemutatkozás nélkül, megvizsgált, majd közölte velem, hogy ha egy órán belül nem tágulok megfelelően, oxitocinra köt - a Férjem emlékei szerint nem oxitocinnal, hanem császárral fenyegetőzött. A lényegen igazából nem változtat: hangneme és viselkedése is fenyegető és ijesztő volt. Megijedtem, hogy akkor minden vágyamnak annyi a szüléssel kapcsolatban. Hogy most akkor itt nekem produkálni kellene valamit. Hogy eddig rosszul csináltam. Nem igazán voltam már ekkor jelen, utólagos mesélésből tudom, hogy a Férjem ekkor kiment, és elintézte, hogy az az orvos ne jöjjön be hozzám többet. Aztán visszajött (mármint a Férjem), és megnyugtatott engem. Prüszköltünk együtt, mint a lovak, ahogy a szülésfelkészítőn tanultuk. Ez segített. Meg tudtam nyugodni, a folyamat tudott szépen haladni, a saját orvosom is megérkezett. Még órák teltek el, de a kislányom végül természetes úton, oxitocin és császármetszés nélkül jött a világra, makk egészségesen.

Sajnos még találkoztam azzal az orvossal. Miután levittek a gyermekágyas részlegre, a lelkemre kötötték, hogy igyak és pisiljek – holott a szülőszobán ez már megtörtént, de hát nem voltam abban az állapotban, hogy vitatkozzam, ők meg valószínűleg nem kapták meg az infot. Én ezt lelkiismeretesen teljesítettem is. Csakhogy a WC-ről visszafelé jövet elájultam és bevertem a fejem az egyik (vas)ágyba. Elvesztettem az eszméletem. Miután magamhoz tértem, az az orvos jött hozzám, vizsgált meg, veszekedett velem, hogy mit pattogok én egyedül, és hogy akkor most CT, és akkor nem is szoptathatok… Mit ne mondjak, megint csak igen megijedtem, megint azt éreztem, hogy én valamit elrontottam és szégyellenem kellene magam meg kicsire összehúznom. Teljes kétségbeesés. Aztán felhívtuk a saját orvosunkat, ő megnyugtatott, hogy nyugodtan szoptathatok majd, hát csak koponya CT lesz. Mellkasomra a CT-t végző nő tett is ólomköpenyt. Ennyi volt vele a történetem. Épp elég volt.

 

A fehér rózsáimat sok-sok kedves, emberséges szakembernek küldöm. Ahogy a stáblistán is gyakran szokott lenni, megjelenési sorrendben:

• az orvosomnak, aki minden kérdésemre mindig türelemmel válaszolt, aki pl. az oxitocinról még a terhesség alatt azt válaszolta poénkodva, hogy drága az oxitocin, nem adogatja csak úgy be (bár így lenne másnál is). És azért is még, mert bár mekóniumos volt a magzatvíz, mégsem siettette a folyamatot, csak CTG-re rakatott, és így sikerült hüvelyi úton megszülnöm a kislányomat.
• az első, budapesti védőnőmnek, aki mindig a lelkemre kötötte, hogy pihenjek többet és legyek együtt sokat a párommal, mielőtt a Kicsi megszületik.
• a kismama jóga oktatómnak, aki szülésfelkészítőt is tartott nekünk a Férjemmel. Az a prüszkölés nagyon sokat segített!
• a gödöllői védőnőmnek, akivel az évek alatt egyre közelebbi lett a kapcsolatunk, és mindig teljes nyugalommal foglalkozott velünk, így én is nyugodt tudtam lenni.
• a szülésznőknek, akik velem voltak, mind az első, mind a második szülésemnél. Az elsőnél kifejezetten segített is átlendülnöm egy nehéz szakaszon az egyik szülésznő. A másodiknál pedig őszintén együtt örültek velem annak a csodálatosan háborítatlan, gyors szülésnek.
• az ápolónak, aki „rendbe rakott” az első szülésem után, aki tolószékkel kísért ki a mosdóba, és várt ott, amíg végeztem, majd tolószékkel vitt le a gyermekágyas részlegre. Na, ő nem egy mézes-mázos valaki volt, de látszott, hogy érti a dolgát, és vigyáz a rá bízott kismamákra, akkor is, ha ők nem értik, mire ez a nagy tolószékezés. Csak azt tudom mondani, hogy ő jelen volt, és ez sokat számított. Kár, hogy nem jött át jobban az info, mennyire kellene magamra vigyáznom…
• annak a két férfinak (gondolom, ők is ápolók, elnézést a bizonytalansáért), aki áttolt a gyermekágyas részlegről a CT-re. Nagyon kedvesek és óvóak voltak.
• A CT-s nőnek, aki magából kikelve szidta a rendszert, hogy hagyhattak engem egyedül… aki a mellemre rakta az ólomköpenyt. Egy kis feszültséget levett a vállamról, hogy akkor talán nem én voltam a hülye.
• annak a csecsemős nővérnek, aki a szülés utáni reggelen segített a szoptatásban, és nyugtatott, hogy minden baba ennyit sír a második napon. Ne aggódjak, majd a többi baba is rákezdi. Az a nyugalom, ami áradt belőle, nagyon sokat jelentett.
• annak a fogorvosasszisztensnek, aki – mikor a második gyermekemmel voltam 30+ hetes várandós – párnát hozott nekem az SZTK-s váróban, fel ne fázzak a hideg fém padokon.
• annak a fogorvosnak, aki kipucolta a gyulladt ínyemet ambulánsan, akkor is, ha nem hozzá tartoztam, és aki megismertetett a carbosan krémmel (sokszor mentett meg!).
• annak a neonatológusnak, aki a második gyermekem születése után türelemmel és kedvességgel magyarázta nekünk, miért is kell ennyiszer szúrni a baba sarkát. Aki nem szúrt le, hogy csakmert, éskülönbenisminekszólokénbelemivagyokénorvos.
• annak a csecsemősnek, aki viszont meg akarta kímélni a fiamat a plusz egy szúrástól, így elkenegette a vért, hogy elég legyen. Az ő együttérzése is sokat jelentett.
• annak a kardiológusnak, aki nagyon kedvesen és türelmesen vizsgálta a pár napos kisfiamat, és mindent elmagyarázott az édesanyámnak (ő kísérte el a fiamat a kardiológiára, míg én pihentem).
• annak az (SZTK-s) orvosnak, aki végre az otthonszülést tiszteletben tartotta, mint egyéni döntést (és közben nem szívta a fogát).
• a vezető bábámnak, Béres Edinának, akit bármikor, bármilyen kérdésemmel megkereshettem, mindig addig beszélgettünk, amíg meg nem kaptam minden választ és meg nem nyugodtam. Aki a szülés után is rajtam tartotta óvó tekintetét, a gyermekágy ideje alatt, és aki mindig örömmel hall felőlünk. Akinek hála egy egészen újfajta szülésélményt élhettem át. Sokszor apró rezdüléseken, fél mondatokon múlik az egész. Meg a csenden és a nemcsináláson. De mekkora a különbség!
• és Edina bábatársának, Monori Évának is küldök egy fehér rózsát, aki – jól fogalmazott egy ismerősöm, akinek a szülésénél szintén ott volt – olyan, mintha mindig is ismerted volna. Hiába csak egyszer találkoztunk előtte, akkor is csak futólag, jelenléte nem volt idegen. Megnyugtató és kedves személyiség. Akit a szülés után a lányom furcsa köldökével kapcsolatban is kereshettem. Akkor is kedvesen válaszolt, mikor felkeltettem, mert egy szülés után aludt – volna – éppen.
• és egyet minden szakembernek, akit külön nem említettem meg, de korrektül, emberségesen végezték a munkájukat. Laborosok, ultrahangosok, háziorvosok.

És természetesen minden családtagnak, barátnak, szomszédnak is köszönöm, akik támogattak és támogatnak a mai napig.

Végül az a vörös rózsás orvos és a covid vezetett el amúgy oda, hogy a harmadik gyermekemet itthon szültem. Amiatt az orvos miatt nem vállaltam, hogy én a saját orvosom, és esetleg még a férjem nélkül is szüljek. Mert mi van, ha ő lesz az ügyeletes? És mi van, ha nincs ott velem senki, aki képviselje az érdekeimet/érdekeinket? A Férjem az első szülésnél meg tudta tenni. Úgy is készültünk, hogy ha kell, ő harcol. Meg azért orvost is fogadtunk. De ez nem oké! Nem oké, hogy úgy kell kórházba menni szülni, hogy egy harcost kell magunkkal vinni – akire persze nem biztos, hogy szükség lesz, de ha lenne, és nincs ott… az nagy törés. Nem oké, hogy még mindig biztosabb orvost fogadni, ahogy az sem, hogy sajnos van, hogy a fogadott orvos aláz meg, és még aztán pénzt is adunk érte… (itt meg aztán bekapcsol a pszichológus énem, hogy így aztán lesz egy szép kognitív disszonancia, és elkezdjük mentegetni az orvost, mert nincs rendben a fejünkben, hogy olyannak adunk pénzt, aki megalázott minket)

Nekem opció volt az otthonszülés, megfeleltem a kritériumoknak (bár a babám végül 4 kiló fölött született, de ezt nem tudtuk előre). De nem mindenkinek opció, és nem is mindenki szeretne. Nem is kell, hogy mindenki erre vágyjon.

• Nem lehet válasz ezekre a történetekre, hogy akkor lehet otthonszülni, ha nem tetszik a kórház!
• Nem lehet válasz az sem, hogy „de az a fő, hogy mind a ketten egészségesek vagytok”!

A szülés élménye igenis számít! Hat az anya önképére, önbizalmára, az anya-baba kapcsolatra, a párkapcsolatra, a mentális egészségre, arra, akar-e még gyereket… Lehet és kell is emberségesnek lenni a várandós, a szülő és a frissen szült nővel (is)!

Az orvosomnak és a szülésznőknek talán csak annyit üzennék, hogy felejtsék el ezt a fekve szülést. Egyik esetben sem azért fektettek fel, mert a hatalmukat akarták volna fitogtatni, ebben biztos vagyok. Ahogy lustaságból sem. Szerintem inkább valami óvatosság, meg berögzült mintázat lehetett. Meg aztán lehet, nem is láttak mást. De lehet másképp! És milyen jó is az! Hagyják a szülő nőt pózt választani! Csak nagyon indokolt esetben szóljanak bele és tegyenek javaslatokat!

Köszönöm, ha ezt elolvastad!

A szoptatásról

Forrás: pexels.com

Augusztus elseje a szoptatás világnapja. Janka írt egy tök jó posztot arról, miket nem tudott a szoptatással kapcsolatban, illetve milyenek az érzései most. Bennem is felmerült pár gondolat.

• Én nem tudtam, hogy a mell ilyen szinten átalakul. A bimbó. Mikor még az első babám születése előtt láttam egy szoptató mellet, elhűltem. Ekkora meredező bimbót, Te jó ég.. mikor beindul a  tejleadó reflex. És nem, nem azért, mert neki alapból ilyen. Tényleg átalakul.
• Nem tudtam, hogy ez úgy működik, hogy a baba órákon át, fél, vagy egy napig csak üvölt, ha nincs mellen, és ilyenkor a legegyszerűbb folyton mellretenni és nem próbálkozni más nyugtatási módszerrel. Mert így indul be a tej. Mert ez nem csak úgy magától jön. Ezért a baba megdolgozik. (Ha nem, akkor nem lesz tej.)
• Nem tudtam, mennyi szerepe van a babának abban, hogy működik-e, sikerül-e elég tejet csiholni.
• Nem gondoltam bele, hogy az igény szerinti szoptatás tényleg igény szerinti, és ez az igény folyamatosan változhat és változik és sokszor meg sem közelíti a 3 óránkénti etetést (ami azért még ott motoszkál mindenkinek a fejében). Nem arról van szó, hogy kialakul a saját kis rendszere, és akkor mindig x óránként kér. Hanem - amúgy tök logikusan - egyik nap így, másik nap úgy (pl. ha kánikula van, gyakrabban). Meg egy napon belül is hol ennyi, hol annyi idő telik el két etetés között. Hogy ezzel sokáig nem lehet tervezni (amíg az alvás sem fix délutáni alvás, addig a szoptatásnak sincs fix időpontja, legalábbis nálam nem volt). Nem tudhatod, hogy most másra bízhatod-e a babát 3 órára, mert addig úgysem kell szoptatni, vagy 1,5 óra múlva üvölteni fog. (Egy órád általában van.)
• Semmit nem tudtam a növekedési ugrásokról, amikor aztán tényleg fölborul minden rendszerféleség, és megint nagyon sokat akar mellen lenni a baba. (És jól teszi! Az anya meg hallgasson rá!)
• Nem tudtam sokat arról, hogy is működik a tejleadó reflex. Mennyi helyzetben beindulhat a nőnek a teje - különösen az első két hónapban. Pl. zuhanyzáskor, meleg víz után, különösen, ha előre is hajolok utána. Szeretkezés közben. Ha sírást hallok, babára gondolok, ha közeledik a mellem szerint az etetés ideje, ha megnyomódik a mellem (pl. hasra fekve, vagy ha a baba előre van kötve hordozóban) vagy csak úgy, minden ok nélkül.
• Nem tudtam, hogy a tejleadó reflex olyan erős lehet, hogy torkon, arcon vagy szemenspriccelhetem a babámat - amire ő sírhat, vagy akár olyan szinten megsértődhet, hogy nem akar mellből enni, hiába éhes. (Igaz történet. Le kellett fejnem a tejet és cumisüvegben odaadni. Egy éjszakai fekve szoptatáskor sikerült "becsapnom" és újraidítanom a rendszert. Még egyszer fordult elő ilyen. Utána nagyon résen voltam.)
• Azt se tudtam a tejleadó reflexről, hogy miközben az egyik mellemből etetem a babám, a másikből is spriccelhet a tej. Főleg az első 2-3 hónapban. Eleinte nem kis mennyiségek (konkrétan odaadtuk egy másik babának, olyan mennyiségek összejöttek csak ebből). És milyen hasznos találmány ilyenkor a tejgyűjtő kagyló!
• És az utolsó érdekesség a tejleadó reflexről, amit nem tudtam: ha nincs hozzászoktatva a mell, egy idő után a fejőgépre nem reagál, nem ad annyi tejet, amennyit a baba ki tud amúgy belőle nyerni. Egyszer akartam lefejni, mikor már jó pár hónapos volt a babám, és egy ideje nem fejtem - alig jött pár 10 mili, mindenki frászban volt, hogy akkor nem kap eleget a baba enni? Mivel azonban a baba egészséges és gömbölyű volt, máshol kerestük a választ :)
• Nem tudtam, hogy egyik baba így eszik, a másik úgy. Ezért az egyik "hasfájósabb", a másik kevésbé (attól függően, mennyi levegőt nyelnek). De minden baba hasfájós az elején.
• Nem tudtam, hogy milyen ijesztő és bosszantó lehet a bukás (mikor visszajön a tej - nem egyenlő a hányással!). Hogy mennyiszer kellhet átöltözni miatta. Vagy mennyiszer kezdhet el csuklani a baba a pici bukások után.
• Semmit nem tudtam arrról, hogy mikor belövell a tej, olyan a mell, mint két hatalmas szikla. (És tuti kell új melltartó, arra a rövid időre, mert ezt a méretet nem tudod előre megjósolni.)
• Hogy a baba pici szája nem tudja bekapni rendesen a bimbót az elején.
• És hiába igyekszem mégis betuszkolni a bimbót udvarral együtt a szájába (ill. nem a bimbót tuszkolom, a száját próbálom ráilleszteni a mellemre), mert "ha helyesen van mellre téve, majd nem fáj a szoptatás" (ahogy a csecsemősök mondták), de, akkor is fáj! Az első gyereknél az első hetekben mindenképp. (Utána azért nekem sokkal hamarabb múlt el a fájdalom, a többi gyereknél.)
• Semmit nem tudtam arról, hogyan változik a mell mérete folyamatosan.
• Hogy ez mennyire megviseli a bőrt.
• Semmit nem tudtam a mellgyulladásról.
• Semmit nem tudtam arról, mi lesz a mellemmel, miután abbahagytam a szoptatást. Hogy nem 2 nap a "visszaállás", mert a tejmirigyek miatt a zsírszövetek csökkentek, ezért a "kiürült tejeszacskó" érzés. De idővel ez változhat.
• Semmit nem tudtam arról, mekkora nyomás tud lenni a szoptató, vagy szoptatni próbáló anyán. Igény szerint? Időre? Egyik sem jó mindenkinek. Nyilvános szoptatás?! Pfujj! (Dehogy pfujj! Etess nyugodtan, ahol és amikor a baba megéhezik!) Ja, meg hát a kedvencem: az afrikai babák azért nem sírnak, mert minden nyikkanásra mellre teszik őket. Bocsi, de az én babán nem nyugodott meg attól, hogy torkon spricceltem, amikor csak nyugtalan volt. Mert nekem jött a tej, akkor is, ha ő csak komfortszopit igényelt.
• És a legcukibb dologról sem tudtam semmit. Arról a hangról, amit jóllakottan, a mellen lassan bealudva adnak ki a babák. Sajnos csak pár hetes korukig. A világ legmegnyugtatóbb hangja az a kis nem is tudom mi. Sóhajtozás, dorombolás, morgás.. ? Fel is vettem videóra, hogy meglegyen, ha már ő az utolsó :)

Akkor mit tudtam róla?

• Hogy majdnem minden nő képes szoptatni - sokkal több, mint amennyien szoptatnak - ha megkapja a megfelelő támogatást. Ha tud eleget enni, inni, pihenni, ha megtanulja a helyes mellretételt, ha igény szerint szoptatja a babáját (amiben azért az anya, később a testvérek igénye is benne van).
• Néhány szoptatási pózt.
• Hogy ez a legegészségesebb és legegyszerűbb (ha működik, persze) módja a babám táplálásának.
• Hogy minimum egy éves koráig szeretném szoptatni.
• Illetve igény szerint szeretném szoptatni.

Hát valahogy így.

Nektek hogy?

Otthonszülésem

Egy ideje megvan ez az írás, most már posztolom. Vége a gyermekágynak, már más hangulatban is vagyok, nem fogok ehhez többet/mást hozzáírni. Hát tessék. Előre szólok, van benne szó méhlepényről, köldökzsinórról, de még pisiről és kakiról is.


Nem is tudom, hol kezdjem. Előre szólok, hosszú lesz. Mindent kiírok magamból.

Talán ott kezdem, hogy mi nem otthonszülésre készültünk. Mikor az első gyermekünk megfogant (már lassan 6 éve annak, jesszusom!), zsenge 23-24 évesen, eszünkbe sem jutott az otthonszülés, bár a nővérem abban az évben adott életet otthon a kislányának.

Kerestünk viszont egy olyan orvost, aki a természetes szülést támogatja, nem ad feleslegesen oxitocint, nem vág rutinszerűen, stb.

Megtaláltuk ezt az orvost és nagyon elégedettek voltunk vele. Őt választottuk a második szüléshez is. És őt választottuk - volna - a harmadikhoz is. Amikor is az utolsó trimeszterre beütött a vírushelyzet. Olvastam mindenfelől, hogy a kórházakban már egyre több helyen nem lehet bent a választott orvos. Volt, ahol kísérő sem mehetett be - az apa sem. Látogatási tilalmat rendeltek el. Júniusra volt várható a tetőzés, amikorra én ki voltam írva. A férjem mondta, hogy gondoljam át. Hogy érezném magam a legnagyobb biztonságban? Bármi legyen is az, ő abban fog támogatni. Átrágtam, és végül az otthonszülés mellett döntöttem.

Az évek alatt a nővérem a második babáját is otthon hozta a világra, és a másik nővérem is otthon szült. Mind a három babához ugyanazt a bábát, Edinát kérték fel vezető bábának. Én is találkoztam vele az évek során párszor, az első terhességem alatt masszírozott is (csodát művelt!), így nem volt kérdés, hogy őt kérdezem meg először. Igazából a vele való beszélgetés véglegesítette a döntésem. Szerencsére el tudott még vállalni.


A vírus miatt sokan fordultak az otthonszülés lehetősége felé, és teljesen megértem, hogy ennek a bábák nem örültek feltétlen, sőt. Hiszen így sok olyan pár is választhatja, akik lelkileg nem állnak erre készen, akiktől távol áll. Csak kisebbik rossz alapon választják, félelemből.

Tőlem nem állt távol, és tudtam, hogy végig fogom tudni csinálni. Bíztam Edinában, a férjemben, a babámban és magamban is.


Edinánál részt vettem online szülésfelkészítőn, és kétszer online konzultáltunk is. Egyszer hajnal 4-kor is felkeltettem egy telefonhívással, mert furán éreztem magam a betöltött 37. hét után 1-2 nappal. Közben még nem volt meg a HIV szűrés eredménye (osz-hez kérik), pár nappal későbbre volt várható.

A második babánk nagyon enyhe fájásokkal jelezte, hogy elindulna kifelé, és kb. a tolófájasokig nem is durvult be a dolog, így minden rezdülést figyeltem, nem akartam, hogy a bábák későn érjenek ki. (És a férjem egyedül maradjon a helyzetben.)

Azért igyekeztem magam nyugtatni, hogy csak észre fogom venni, ha elindul a dolog.


Így is lett. Még a fájások előtt történtek változások. Nagyon vizesedett a lábam 2 nappal előtte. Szombat este pedig zuhanyzásnál már a tejem is megindult. Ekkor már tudtam, hogy itt egy napon belül baba lesz. A kérdés az volt, hogy tudok-e előtte még aludni, vagy sem. Befejeztem a zuhanyzást, leborotváltam a hónaljam (mint legfontosabb dolog :P amire egy darabig úgysem lesz időm), bekenegettem a hasam, töltöttem magamnak egy deci vörösbort és egy kis maradék brownie-val elfogyasztottam. Lefeküdtem aludni, már majdnem éjfél volt (a terhesség vége felé nehezen tudtam elaludni esténként, ezért nem igyekeztem úgy a lefekvéssel). De alvás már nem lett belőle.

Vasárnap hajnalban, a kiírás után 2 nappal elindult valami. Halványan, de hullámokban, szünetekkel tarkítva. Ezek már méhösszehúzódások, nem a baba helyezkedése. Egy órával később megérkezett a Kedves, mondtam neki is, hogy állunk, hát már ő sem aludt. Vártunk még egy kicsit, próbáltunk pihenni, nézegettem az órát... végül 2 körül telefonáltunk Edinának. Ő teljes mértékben rám bízta a döntést. Ha szeretném, most indul. De lehet az is, hogy most nem, de 5 perc múlva hívom, vagy 10, vagy 15. Amikor úgy érzem. Telefonálás közben jött egy összehúzódás, hosszabb volt, mint eddig, ez segített dönteni. Jöjjön. Nem tudom, mi lesz itt egy óra múlva (kb. annyi idő neki ideérni).

Három óra körül mind a két bába megérkezett (merthogy párban dolgoznak a bábák). A Nagyok a szomszéd szobában durmoltak. Megkérdezte Edina, megvizsgáljon-e, mérjen-e vérnyomást, vagy hagyjon most. Kértem, hogy vizsgáljon meg, szerettem volna tudni, hol tartunk. A vérnyomásom nem érdekelt. Három centire voltam tágulva, de puha a méhszáj, a baba feje jó helyen. De még aludni kell, hogy haladjanak a dolgok. Éva (a másik bába) meghallgatta a baba szívhangját, minden rendben volt. Ők ketten lefeküdtek a nappaliban aludni, mi pedig vissza az ágyba. A Férjem onnantól kezdve vagy 2 órán át folyamatosan masszírozott. Így sikerült kicsit szunnyadnom. Életmentő volt!

Öt óra körül rendszereződtek és sűrűsödtek a fájások, kb. 2 percesek voltak. A Kedves szólt Edinának. Én felültem, és végig ülve vajúdtam. Valahogy segített, hogy a fájásokat lefelé irányítsam, hogy segítsék a tágulást.

Hat órakor felkelt a Kicsi (aki azóta Középső), Férj keltette a Nagyot is, hívta Anyáékat, hogy jöjjenek értük. Szuperek voltak! Gyorsan pisiltek, öltöztek, Anya is gyorsan érkezett. A gyerekek adtak egy puszit és már mentek is, kb. 6.20-kor.

Azt beszéltük, hogy miután elmennek, a kádba engedünk vizet, segít majd ellazulni. Amúgy is minden gyerekkel készültem eddig a kádas vajúdásra, egyik sem jött össze. (Elsőnél CTG-re kellett kötni, második olyan gyorsan érkezett, épp hogy beértünk a kórházba.) Na majd most. Addig minden fájás viselhető volt, nem éreztem durva tudatmódosulást, annyi, hogy már nem némán hullámzott át rajtam a kontrakció.

Szóval elkezdték engedni a vizet. Én meg az addigi ülőpozíciómból négykézlábra pattantam, és - pokoli fájdalmak között - 6.37-re megszültem a Legkisebbet. Egy gyönyörű és hatalmas kislányt. A vizet leengedték. Hát most sem jött össze a vízben vajúdás :)

A leányzó feje egyszer visszabújt, mondtam is magamban, hogy na ne csesszen ki velem. Fájdalom ide, vagy oda (úgy éreztem, széjjel szakadok), mindent beleadtam. Mikor Éva mondta, hogy kinn a feje, megnyugodtam, talán pár másodpercig el is lazultam. Akkor már nincs sok hátra. Nem is volt.

Ja, azt hozzá kell tenni, hogy bármit is kerestek épp a bábák, mi merre van, azonnal válaszoltam. A kitolási szak alatt. Inkompetensnek beállítva ezzel a Férjemet (mintha ő nem tudná), magamat meg kontrollmániásnak (oké, ebben van némi igazság). A baba születési idejét is én diktáltam vissza (megnézni nem én néztem meg, csak én jegyeztem meg és diktáltam a papírmunkához).

A kitolási szak alatt Éva 2x próbált volna szívhangot mérni, egyszer  sem sikerült, aztán okafogyottá vált. :)

Ezen kívül csak dicsértek, ill. tájekoztattak, hol tart a baba. És egyszer megkértek, emeljem följebb magam, hogy legyen a babának hely. De magát a kitolást nem irányították. Ez újdonság volt, és egyben csodálatos érzés is.

A baba 4900 g-mal és 61 cm-rel jött a világra - sértetlenül hagyva a gátat. Egészen hihetetlen módon.

De ezzel nem ért véget a szülés. Életemben először kellett megszülnöm a méhlepényt is. Eddig mind a két esetben "kisegítették" belőlem, kb. észre sem vettem. (Mellékszál, de egy ilyen "segítés" okozott akkora vérzést Anyának a bátyám születésekor, hogy igen komoly, veszélyes vérveszteség lett belőle.) Most megvárták, hogy természetes úton jöjjön ki. És most először nekem is megmutatták. (Az első babánál a férjemnek alaposan végigmutogatták, de nekem nem, fel sem merült.) Örülök, hogy nem maradt ki ez az élmény :) Hát, jó nagy volt. Sokkal nagyobb, mint képzeltem.

És még a köldökzsinórt is én vágtam el! Még a terhesség alatt beszéltük Edinával, hogy a férjem nem szeretné elvágni, mire mondta Edina, hogy nem kell, de ha szeretném, akár én is elvághatom, nem nagy ördöngősség. Hát kipróbáltam. :) Ez sem maradt ki. Elválasztottam magamtól a kisbabámat, hogy másképp kapcsolódhassunk újra. Egy korszak lezárult (nem tervezünk több babát).

A baba nemét nem tudtuk előre, direkt, szerettem volna ezt is "kipróbálni". Az anyai megérzésem működött! Kislány :) és reggelire jött a világra (ezt is így képzeltem). A kávét nem kívántam, pedig a frissen főtt kávéillatot is hozzáképzeltem. Helyette tejbegrízt kértem :)

Miben volt más ez a szülés?

Szóval hát, ez a szülés más volt, mint az előző kettő. Túl azon, hogy persze minden szülés más.

Először is, nem volt megakasztva a vajúdás folyamata az autózással. Ettől amúgy furamód kicsit tartottam, mert még sosem próbáltam. :) Más szenárióra kellett készülni. De jó volt. Nem kellett azon parázni, hazaküldenek-e, (vagy beérünk-e időben), aludhattunk a saját ágyunkban, amíg vártuk, hogy haladjanak a folyamatok.

A másik fő különbség, hogy a bábák nem irányították a kitolást, tényleg csak kísérték, ahogy a bábai modell is "ígéri". Ez új volt. Persze sosem tudom meg, mennyire volt valóban szükséges az előző kettőnél az olyan irányítás, hogy "ezt a fájást csak sóhajtsa el", nem tudom, mi lett volna, ha nem mondanak semmit, csak nyomok, amikor szükségét érzem, de ami biztos, hogy szükségtelen volt, az a póz irányítása. Különösen, hogy felfektettek a szülőágyra. (És az én maradék erőmnek volt köszönhető, hogy nem feküdtem teljesen hanyatt, hanem legalább félig ülő helyzetbe felhúztam magam.) A másodiknál abszolút indokolatlan volt. Ott állva elfolyt a magzatvíz egy tolófájásra, és szívem szerint maradtam is volna úgy, max. megtámaszkodtam volna a szülőágyon. De felpakoltak. Gyorsan ment így is a dolog, de mind a két szülésnél varrni kellett, ha csak kicsit is. Pedig azok a babák "csak" 4130 és 4260 grammal születtek. Úgyhogy azóta mindenhol "reklámozom" a saját pózválasztás fontosságát, elmesélve a történetem.

Biztos vagyok benne, hogy van helye annak, hogy a szülést kísérő javasolja a vajúdás/kitolás mikéntjét, de sokkal kevesebb esetben, mint ahogy az a gyakorlatban történik.

Remélem, egyre több szülésznő és szülészorvos találkozik ilyen történetekkel, tapasztal meg élőben ilyen szüléseket, és változtat ezáltal saját gyakorlatán. Mert biztos vagyok benne, hogy a legtöbb esetben nem rossz szándékkal csinálják ezt, nem lustaságból, hogy neki ne kelljen, teszem azt, leguggolnia a szülő nőhöz, egyszerűen ő így tanulta. Ahogy egy szülésznő írt a rutinszerű gátmetszésről is a Másállapotot a szülészetben kampányára.

Harmadszor, ami más volt, az a figyelem és informálás. Mindent megmutattak nekem is! Mikor a méhemet ellenőrizték kívülről, akkor is megmutatták, odatették a kezem. Éreztem azt a fura, kemény valamit.. Lehet, hogy van, akinek ezek a dolgok "undik", engem nagyon érdekeltek, és örülök, hogy bevontak engem is a dologba, és nem csak a Férjemnek magyaráztak. Bár ez nem fogalmazódott meg bennem hiányként eddig, de most nagyon jó, hogy ezek sem maradtak ki az életemből :)

Negyedszer, ami még különleges volt, az a szülés utáni időszak. A baba rajtam volt, mikor megnézték, mekkora, mellettem mérték meg a súlyát, és sehova nem vitték. A Férjem végig velem lehetett, nem volt látogatási idő, nem voltak vizitek, lázmérések, senki nem kérdezgette, sikerült-e már kakilnom... Ja, igen. A pisilés is kötelező, közvetlen a szülés után. Az otthonszülésnél is az (fontos látni, hogy működik). Csakhogy ebben az esetben ott voltak velem. Hogy ha szédülnék, visszaültessenek az ágyra. És hozzanak egy tálat, amibe pisilhetek. Nem kellett egyedül elmenjek WC-re, hogy aztán visszafelé elájuljak, beverjem a fejem és CT-re küldjenek... (első szülésem) Minden sokkal nyugodtabb volt.


Végezetül egy záró gondolat:

Edina mondta a szülésfelkészítőn, hogy ha egy nő nem érzi magát istennőnek a szülése során, ott valami gond van. Hát, itt nem volt gond. :)



Na, én mondtam, hogy hosszú lesz. (És ez egy rövidített verzió!)

A "kötelező" éves poszt :) - Élet a karantén előtt és után - bővült a család

Eltelt (majdnem) még egy év a legutóbbi poszt óta, és előtte is volt egy év kihagyás. Most ismét kedvem támadt írni, és talán gyakrabban is fogok.

Megint itthon vagyok, megszületett a harmadik baba, kislány :) Szóval maradok is itthon egy darabig.
Érdekes időszak van a hátunk mögött...

Az utolsó trimesztert karanténban töltöttük itthon. Pár hét után teljesen szürreális élménnyé vált. Bezárva a kis buborékunkba. Az életünk, a terhességem mintha félbeszakadt volna. Tettük, amit kellett, volt ritmus is, meg minden, mégis olyan szürreális volt (nem találok jobb szót). Ezután, hogy a baba mégiscsak megérkezett, ő a valóság része, nem csak álom, a terhességem mégsem állt meg.. Segített visszacsatolódni a valóságba, ami nem volt egyszerű. Semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük. Elmaradt a közös nyaralás a Kedvessel, kettesben, nem mentem színházba, nem élveztem ki az utolsó trimesztert. Direkt vártunk, míg olyan élethelyzetbe kerülünk, hogy pihenős lehessen ez a terhesség (ha már az előző kettő nem volt az). Hát, ez sem jött össze :D Ahogy a vízben szülés sem. Háromból egyszer sem jutottunk el a vízig. De nagyon előre szaladtam.

A vírus persze a szülési tervet is megbolygatta. Mikor "beütött", akkor úgy nézett ki, hogy akkor fog tetőzni, amikorra ki vagyok írva. A dolgok alakulása szerint felkészültem a legrosszabbra: azaz se az orvosom, se a férjem nem lehet bent velem. Persze biztosak nem lehettünk benne. Pont ez a bizonytalanság készített ki, így léptünk, és az otthonszülés mellett döntöttünk.

Fogok majd az otthonszülésről egy külön posztot írni, most csak annyit, hogy nagyon hálás vagyok ezért az élményért - a bábáknak, a férjemnek, a kislányomnak és a testemnek. Legalább ennyi jó származott a covidból. Örülök, hogy ez megtörténhetett velem. Sokat tanultam belőle, rávilágított dolgokra. Alig várom, hogy írjak róla! :)

Már 4 hét eltelt, hihetetlen. A lányunk már nézeget, valami kis rendszere is van a napjának (pl. hogy este órákon át nem lehet lerakni, csak valamikor fél12 és fél2 között), én is egyre erősebb vagyok, már a nagyokkal is tudok kicsit foglalkozni. Bár nehéz volt elhagyni az első 2 hét burkát, amiben csak én és a baba voltunk (ennyi időt tudott a férjem itthon tölteni). De most jó újra együtt, kezd felállni az új rendszer, az 5 tagú család. Nagycsaládosok lettünk :)

Most sok ötletem van, miről szeretnék írni, terhesség, otthonszülés, gyermekágy témában, remélem, kitart a lendület és meg fogom tudni írni őket. Kérdezzetek bátran, akkor majd azokra külön kitérek!

Köszönet annak, aki kitart mellettem így is, hogy baromi ritkán írok! Meséljetek Ti is, hogy vagytok és mi érdekelne Titeket!

Hamarosan újra jelentkezem!

10 év

Tavaly valamikor a Keletiben vettem egy Évát párszáz forintért, és épp egy pályázat különdíjas írásai voltak benne, a téma pedig az elmúlt 10 év volt. Eléggé tetszettek, megérintettek ezek az írások. És már akkor érlelődött bennem, hogy én is írok egy hasonlót. Aztán persze nem így lett. Most a férjem Polski találkozón van (a múltkori után idén inkább nem mentünk vele), mi itthon bulizunk, félre raktam házi munkát, munkát, és azzal foglalkozom, amiket régóta halogatok, és amihez épp kedvem van. Most ehhez.

2009. aug. 17.

2019. júl. 22.

Az is hozzá tartozik a történethez, hogy a nővéremmel egy ideje konmarizunk nálunk, és most jutottam el az érzelmi dolgokig (bár nővérem szerint még nem kellene ezekkel foglalkozni, de ha olyan jól esik esténként ezekkel szöszölni!), ezen belül is a naplóimig. Van belőle egy pár. Na nem azért, mintha annyit írtam volna, hanem mert annyi füzetet kezdtem meg. Azért akad minden időszakból egy kevés bejegyzés. Majd hozzá kell venni a blogos bejegyzéseket is (van egy pár, amit már levettem, mert túl személyesek).

Szóval olvasgattam őket. Meg rajzokat is nézegettem. Sőt, rajzos napló-korszakom is volt! (vagy egy hétig! :D) Hát.. Minden életszakasznak megvolt a maga jellegzetessége. A 12-13 éves kori rajzaim 90%-át kidobtam, mert már magam előtt is ciki volt a sok ömlengés, szerelmi történet, pofára esés, rút kiskacsa sztori. A 14-15 éves kori önmagam halál cuki volt! Imádnivaló, lelkes, optimista, pörgős, tényleg, jó olvasni. Csak a szlenget, beceneveket nem tudtam mindig követni, nem emlékeztem mindenre :D Megtaláltam azt a kérdőívet is, aminek a ma már férjemet is alávetettem anno! Ez a kiválasztási mód, jelentem, működik! :D

De nézzük a 10 évvel ezelőttit. A 10 évvel ezelőtti énemet egy pár hét múlva rettenetesen megölelgetném, és megnyugtatnám: el fog múlni ez az érzés. Nem fogsz már minden nap rá gondolni. Nem fog már fájni. Találsz Hozzád valót, akivel nem kell taktikázni. Aki annak szeret, aki vagy. Aki jól szeret. Akinek Te vagy a legfontosabb. Akivel egyezik (nagyjából) az értékrend, az életcél, a főbb dolgok. (Egy kis ízelítő az akkori lelki állapotomból: Szárnypróbálgatás)

Tíz évvel ezelőtt, Hegyalja után nem sokkal szakítottunk az akkori barátommal, majdnem 3 év után. Vagyis ő szakított. Derült égből villámcsapásként ért. Pedig már nagyon komolynak tűnt. És bár utána egy fantasztikus évet töltöttem még a gimiben, sikeresen meg/visszaerősítve a baráti kapcsolataimat, és végül is a pályaválasztásban is segített... :D Szóval na, mindezek ellenére kemény volt. Született pár bejegyzés ezekről a hónapokról is. A teljes regenerációhoz évek kellettek. Meg a két gyerek sem ártott. Ők szépen kimostak belőlem minden előző sérelmet, segítettek meglátni, mi fontos, és mi nem.

Tíz év alatt sok minden történt velem.

A szakítás után jött az utolsó gimis év, lubickoltam. Szalagavató, magyar fakt, színház, iskolaújság, DÖK, barátok. Volt egy sikertelen ismerkedési kísérlet, bepróbálkoztam annál is, akivel 4 éve kerülgettük egymást, még egy pofára esés. További ismerkedés, érettségi, új szerelem (mely azóta is tart), ballagás. Majd felvételi, evezés, Szeged, sok-sok-sok-sok veszekedés, lassacskán önállósodás. Egy év Szeged után - amit valahogy kibírt a kapcsolatunk, egyikünk se tette meg a végső lépést - átjöttem Pestre. Károli. Kezdett jobb lenni a dolog. A pszichó is, a kapcsolat is. Angyal utca, Ferenc tér, 4-6-os, kék metró. 2012-ben összeköltözés, Bakáts tér, eljegyzés. 2013-ban államvizsga, újabb felvételi, esküvő. Irány az ELTE, tanácsadás- és iskolapszichológia szakirány! Végre megtaláltam a helyem. Kortársak ♥ Szuper 2 év. Nyelvvizsgát is szerzek, nagyon előrelátóan. 2014-ben megtudjuk, hogy Rebus úton van. 2015-ben szülök, 4 nappal a védésem előtt. Nem védtem, majd csak egy évvel később. Egy kemény évvel később. Nagyon megviselt az első időszak. Költözések, munkahelyváltás, kiszakadtunk a megszokott közegből, folyton síró csecsemő, totál más tempó, nehéz volt. Újabb költözés következett egy éven belül. Átmeneti helyzet. Jogsit szerzek. Balázs úton. A születése előtt, 2017 januárjában beköltöztünk a félkész házunkba. Májusban megszületett Balázs. Vele könnyebb volt, sokkal. Csak persze volt már egy elsőszülött is. De akkor is éreztem, hogy erősebb vagyok. Iszonyú gyorsan teltek a napok, hetek, hónapok, évek. Közben még egy munkahelyváltás Férjnek.

2018 novemberében én is elkezdem a vállalkozást. Szeptemberben Rebus meg az ovit.

És itt vagyunk. Mi változott? Majdnem minden. Nézzük a testet.

• A képeket nézve bakker, jó sokat változott a fejem, az arcbőröm :D Bár az alapvonások azért megvannak. (És a nyaklánc meg a füli is megvan. A felső már rég nem, nem jönne rám.)
• 18 helyett 28 vagyok. De ez most jó. Már nincs az a páni félelem, mint 20 évesen, mikor ráébredtem, hogy az idő bizony telik. Meg fogok halni.
• ~15 kg plusz. (Most. Terhességek alatt sokkal több. Pár hónapja is több. Bölcsességfog-húzás rulez, ha fogyni akarsz!) De ez is rendben van.
• Úgy 3 szám plusz. (ruhaméret)
• Nem lehet tovább titkolni: Őszülök. Nem lehet tépkedni. Nem átmeneti hormonzavar. Ott van. Masszívan.
• Szarkalábak és reggeli fej. Látszik, ha nem alszom eleget. (Márpedig évek óta nem alszom eleget!)
• Mindenféle hajszálér-elpattanások a lábakon.
• Szétnyílt hasizom.
• Köldöksérv.
• Striák.
• Narancsbőr.
• Megereszkedett mell. (Itt az ideje becsülni a melltartókat!)
• Borzasztóan repedezett sarok. Mennyire kellene ezzel napi szinten foglalkozni.. Áh. :D
• Ja, szemüvegem is lett (csak távolra). Lehet menni feliratos filmre, és nem kell első sorba ülni! :D

Ellenben, basszus:

• Kihordtam, megszültem és szoptattam 2 gyereket! (Meg cipeltem, ringattam, hordoztam. De miért is a múlt idő?!)
• Annyi mindent és mindenkit tudok egyszerre cipleni, hogy ihaj! Mondja is a Férjem, ökör vagyok. Ezekkel a vállakkal tényleg.
• Képes vagyok fejlődni. Kangatraining ♥
• Átúsztam a Balatont!!!
• Kevés alvással is működöm. Valahogy. Szakaszossal is. Valahogy.
• Még mindig képes vagyok ölelni, vigasztalni, csókolni, szeretni, simítani, tapsolni, dobolni, táncolni, sétálni, futni, úszni, biciklizni... Gyakorlatilag bármire, amit a fejembe veszek.

És a lelkem? Újraépítettem magam. Beépíteni a testi változásokat. Meg azt, hogy így is szerethetem magam. Nem ciki, hogy nem akarok úgy kinézni, mint 10 éve. Vagy nem annyira, hogy megszakadjak bele a két gyerek mellett. (Amúgy olyan vékony tuti nem akarnék lenni, tényleg! Akkor jó volt, de azért na, az kamasz alkat.)

• És megtanultam kiállni magamért. Validálni a saját véleményem, élményem, benyomásom, vágyam. Akkor is, ha mások számára nehezen érthető/elfogadható.
• Megtanultam felelősséget vállalni.
• Megtanultam hallgatni! Nyugton maradni. Nem mindig kell mindent azonnal megbeszélni.
• Azt hiszem, sokat fejlődtem. Magabiztosabb vagyok, jobban tudom, mit akarok, kezdek kilátni a saját kis burkomból.
• Vannak állandó értékek, amik tényleg hozzám tartoznak. A közösség, egymás támogatása. Jó ezt a visszatérő mintát észrevenni. :) Hogy mi vagyok én, és mi nem.

Amit viszont továbbvinnék a kamasz énemtől, az a több nevetés, lelkesedés, pörgés. Meg az önmagammal való foglalkozás. És az önbizalom. A felelősség ahogy pakolódott rám, alakultam. Érthető módon. De valamennyi lazaságot vissza kellene szerezni. Ezen kívül elégedett vagyok a lelki változásokkal :)

Kapcsolatok. Egy párkapcsolat megszakadt, egy elkezdődött. Eddig meglehetősen elégedett vagyok :) Sajnos több fontos barátot is elveszítettem a 10 év alatt. De szereztem is újakat. Most elég jól állok kapcsolati téren. Sikerült ismét kialakítani egy-két kört magam köré. Azért a napi szintű társaság hiányzik. (Vállalkozói élet hátránya. Meg már nem lógok MSN-en esténként :D - nem is tudnék :( )
A család még mindig fontos, azok is maradnak. És gyarapodott is.

És hát a "felszerelés". Van Férj, két gyerek, ház a kertvárosban, autó, diploma, munka - amit szeretek! Erre is jó újra és újra rájönni. Szóval sok-sok pipa. De ezek valóban boldoggá tesznek, nem a pipáért csináltuk.

És most amúgy stílusosan a disc-manemen hallgatok egy régi CD-t, amit 14 évesen kaptam egy sráctól, akivel nem sikerült összejöjjek (a zene: Goo Goo Dolls és Something Corporate). Pedig elvileg ő akart először, csak akkor én nem vettem a jeleket (?) (egy barátja elmondása szerint), aztán én később hiába léptem, visszautasított. Azóta tudom, hogy nem bénáztam el semmit. Ha akarta volna a dolgot, elég egyértelmű tudott volna lenni. (Mert nem, a zenei CD nekem nem volt elég egyértelmű! :D) Így jártunk.

Még mindig szeretem a kamaszként hallgatott zenék 90%-át :) Érzem, hogy sok minden ott van a lelkem mélyén azokból az évekből, csak kell egy kis szusszanás, egy kis leporolás. Jó ez az időszak most a gyerekekkel. Már 4 és 2 évesek. Hihetetlen.

Az is, hogy már anyaként definiálhatom magam. Legkisebb gyerekként nehéz felnőni (Már felnőtté válni, felnőttnek érezni magam. A gyerekkorom meg minden szipi-szupi volt!). Néha még bennem van a tartás, mikor "beleszólok felnőttek beszélgetésébe" :D Hogy ja, hát én is az vagyok. Hoppá. Már annak kezelnek mások is, nem fognak rám szólni, hogy ne szóljak bele a felnőttek dolgába :D (Mondjátok, hogy nem vagyok ezzel egyedül!)

Vacak a csatlakozója, ezért a cellux,
kell a megfelelő szög, úgy működik. :D
~körömlakkdíszítés a 2000-es évek elejéről~

Szóval sok-sok hullámvölgy volt ebben a 10 évben, de abszolút megérte. Úgy érzem, jó ember mellett kötöttem ki, szuperek a gyerekeim, a családom, a barátaim, szeretem, ahol élek, szeretem a munkám. És nem lettem nagyon elcseszett ember sem. Magamat is tudom szeretni, még most is. Jó, hogy kitartottam, kitartottunk. Köszönöm minden résztvevőnek az eddigieket! Kíváncsian várom a következő 10 évet. :) (Kamasz gyerekekkel, bakker! Alig várom amúgy! :D )

(A bejegyzést júl. 18-án kezdtem el, csak várni kellett a fotó miatt a posztolással. A fotó Anyáék udvarán a házfalnál készült :) Mint 10 éve. Talán ugyanazon a padon is.)