A lány, aki mindig

A lány, aki mindig

Mesét mondok egy kislányról... Aki mindig ott volt és mindig akkor volt.

Apró kavicsokat dobál az ablaknak, így jelezve, hogy most van az ott és az akkor. A fiú kinéz az ablakon, nagyon értetlen és egészen nevetséges fejet vág. A lány éppen ezért el is neveti magát. Majd elfojtva első reakcióját teljes természetességgel kérdezi:

– Jössz játszani? – és folytatja – Tudod, ma nekem fogócskázni lenne kedvem. De ha meghívsz egy fagyira, akkor egyezkedhetünk – cinkosan rákacsint a fiúra és ismét felkacag.

A fiú hosszasan hallgat és pislog. A lány pedig:

– Hát megkukultál? Na jól van... akkor 10-ig számolok, addig gyere le. Eeeeeeeegy.... – jobb hüvelykujját peckesen felmutatja, hogy ha netán a fiú megsüketült, akkor is jól tudja, hol tart a számolásban – Ketttttőőőőőőőőő... – mutató és középsőujját mutatva a fiúnak.

Hát végül elindul a fiú, fejét vakarva, le a lépcsőn. És leér. A lány pedig két karját a fiú nyakába akasztja. A fiú egészen elkábul... Mert a lánynak puha és illatos haja van, a bőre mint a selyem, és érzi a szívverését a saját mellkasán. Ettől az emberi közelségtől, amiben már jó rég nem volt része, egészen elgyengül. Két karját a lány derekára teszi szép lassan... Majd egy csípés!

– Auuuu! Mit csinálsz? Meghibbantál?! – Ugyanis a lány belecsípett az oldalába.

– Hát itt akarunk állni egész nap? Akkor fagyi, vagy fogócska? Hm? – Kérdezi várakozó pillantást vetve a fiúra. Aki most látta csak igazán szépnek a lányt: Telt ajkak, pisze orr, az orrcimpái picit széttágulnak, amikor veszi a levegőt. Mint egy nyuszi. A szempillái egészen hosszúak és sötétek, a szeme első pillantásra barnának tűnik, de közelebbről megnézve már zöld is felfedezhető benne. A haja pedig.. Igen, ó a haja. Hullámos, aranybarna és körülbelül a felső karja közepéig ér. És igen, puha és illatos. Az arcán kis szeplők mosolyognak, nyakán apró pihék, a napfény meg-megcsillan rajtuk. Vállát már megkapta a napfény, pirosas-barnás színben játszik. Mellkasa föl-le jár, ahogy veszi a levegőt, szépen lassan. Nincsenek nagy mellei, egyáltalán. Sőt, kifejezetten kicsik. De miért is lenne nagy melle? Hiszen kislány, 13 éves forma. Szoknyája alól még épp kilátszanak a kis piszkos térdei, csupasz lába és cipője... Cipője az nincs. Azaz valahol biztosan van, de nem a lábán. Lábujjait néha megmozgatja, mintha zongorázna.

– Hm? – Arcát közel tolja a fiú arcához, mélyen belenéz a szemébe, sejtelmesen hunyorog és hümmög. Ehhez viszont picit lábujjhegyre kell állnia, ugyanis körülbelül fél fejjel alacsonyabb a fiúnál. Igazán bájos látványt nyújt.

A fiú válaszképp beletúr a zsebébe, kifordítja azokat: üresek.

– Akkor kapj eeeeel!!! – hangosan felkacag, megböki a fiút és már szalad is. Néha hátra-hátra néz mosolyogva, csillogó szemmel.

A fiú egy darabig csak áll. Nem érti, hogy került ide ez a lány, és ki ő egyáltalán? Még a nevét se tudja. De belemegy a játékba. És elfelejti, hogy nem tudja a nevét, elfelejti, hogy másnap iskola, elfelejti, hogy épp depresszióban van és nem szabadna neki most nevetnie. És nevet, hangosan. És a lány után szalad. A lány pedig hirtelen felsikolt, mikor meglátja a rohanó fiút, és felgyorsítja lábait. Szoknyája és haja fodrozódnak a szélben, csupasz lábának nyoma ott marad a homokban. A lány hiába igyekszik, a fiú gyorsan utoléri. Elkapja és megpörgeti. A lány pedig kacag és fel-felsikolt örömében. Mikor földet ér, megigazgatja a haját, szoknyáját leporolja és elrendezgeti szépen.

– A fene se hitte volna, hogy ilyen gyorsan futsz... Hát majd gyakorlok, és akkor sose tudsz elkapni többet! – kihúzza magát, mint aki már olyan gyors, hogy nem lehet elkapni; kezét összefogja háta mögött, mellkasát előretolja, önelégült vigyort varázsol az arcára, és felfelé néz az égre.

– Hát... nem akarlak elkeseríteni, de ahhoz még nagyon sok gyakorlásra van szükséged. És ez még nem is a leggyorsabb futásom volt! – gúnyosan, mintha egy kihívásra felelne. Nem hagyja magát.

A lány összehúzza szemöldökét és ajkait, kezei előkerülnek háta mögül, most a combjaihoz nyomja őket, ökölbe szorított kézzel, nyakát előretolja kicsit:

– Pukkadj meg! – ezzel vége a komolyságnak, elneveti magát – Most viszont mennem kell. Köszi a játszást! – Azzal fordul egyet, szalad, befordul egy utcán, a sarkon még megáll egy szemrebbenésnyire, integet mosolyogva, majd eltűnik.

– Hát ez jól itt hagyott... De különben is: Honnan került ide? És ki ez? Tisztára zakkant... –fejét ingatva-vakargatva hazafelé vette az irányt, és közben azon gondolkozott, hogy vajon ez tényleg megtörtént-e, vagy csak a magányába már annyira beleőrült, hogy kitalálta ezt az egészet..

– De a fenébe is, ha csak kitaláltam, igazán tarthatott volna tovább is! – mondta ingerülten – Olyan jó volt... – folytatta elhaló hangon.

Otthon pedig lefeküdt és elaludt az ágyán, a szennyes ruhákon fekve.

(2008.)