Egy nagy kérdés. Kell-e, szükséges-e? Jó ideje érlelődik bennem ez a bejegyzés, szinte egészen megfeledkeztem róla, aztán most megint eszembe jutott, hogy volt időm olvasgatni és hangolódni.
Több párbeszédem is volt már hasonló témában, illetve belső párbeszédem, elmélkedésem. Ez pedig egy párbeszédre inspiráló bejegyzés, tehát a bejegyzést a teljesség igénye nélkül írom.
A feminizmus sokféle, ebben biztos vagyok, nem is vagyok elég olvasott ahhoz, hogy mindenféle feminizmusra kitérjek. Nekem kicsit nehéz elválasztani a női emancipációtól, hogy mi is a különbség - miért lett erre külön szó - de valahogy a lényege az, hogy küzd a női egyenjogúságért, a férfiuralom megszüntetéséért. Ami nem, korántsem jelenti azt, hogy a nőuralomért küzd.
Van-e még miért küzdeni? Van-e még egyenlőtlenség férfiak és nők között itt, ma Magyarországon? Van-e még egyáltalán értelme férfiakról és nőkről beszélni, nem vagyunk már szuper egyenlőek és elfogadóak?
Szerintem van még különbség és van még hová fejlődni. Ebben a bejegyzésben azt írom le, amit én látok, 23 évesen, budapesti/gödöllői, fehér (nem tartozom kisebbséghez), középosztálybeli, felsőoktatásban lévő, férjezett nőként. Az én megtapasztalásom épp ezért korlátok közé szorított, érdekelnek még mások történetei is, nézőpontjai.
Engem személy szerint nem érintett valami nagy mértékű hátrány amiatt, hogy nőnek születtem. Negyedik gyermekként, harmadik lányként születtem a
családba, mely nagyon elfogadó volt (és még most is az). Tény mondjuk, hogy eléggé lányos lány voltam (babákkal meg öltözködési mániával) és hetero és
cisz nemű (beépítem a 1,5 hete tanult szót a szókincsembe!).
Általános iskolában sem ért hátrány amiatt, hogy lány vagyok, a beszólások nem ezek miatt voltak. Bár már akkor is láttam olyan dolgokat más osztályokban, amiért ma azt hiszem, ütnék (legalább a kezükre, amely a lányok lába között matatott, ún. "alá nyúlások" voltak ezek, ruhán keresztül; ha-ha, nekik biztos vicces volt). Szóval ilyen téren védve voltam. Nem éreztem a különbséget és így visszanézve sem találok semmi ilyesmit. Bár egy idő után zavart, hogy a rövid hajam, meg hát a gyermeki külsőm miatt (a másodlagos nemi jellegek nélkül) fiúnak néztek. Úgyhogy jött a hajnövesztés és a fülbevaló.
A
középiskolában francia kéttannyelvűs voltam, egy kezemen meg tudtam számolni a fiúkat az osztályban. Nem volt hátrány, hogy lány vagyok (ekkor már kinézetben is lányos). Soha, semelyik tanáromnál. (Pozitív megkülönböztetést sem éreztem.) Az osztály és az iskola elképesztő mértékben elfogadó és családias volt, legalábbis ahogy én láttam. Kritikusnak neveltek és toleránsnak (és nem, ez a kettő nem üti ki egymást).
Aztán pszichológiára mentem tovább
egyetemre, ahol szintén több a lány, mint a fiú, legalábbis Szegeden az első évben erőteljesen így volt, aztán a Károlin javult az arány, és most sem rossz az ELTE-n, de szerintem továbbra is több a lány, pláne a mi szakirányunkon. Nem ért hátrány ott sem, most sem ér, de különösebb előnyöm sem származik belőle.
A
párkapcsolataimban már voltak minimálisabb jelei ennek a "női megkülönböztetésnek". Volt egy fiú, aki szerint nem jártam elég nőiesen (nem ringott úgy a csípőm). Meg az én számba nem való az a szó, hogy segg. Csak a popsi. (Hallana most beszélni.) El sem tudom képzelni, hogy tudta tolerálni az akkori ruhatáram.
Későbbi kapcsolatban nem nagyon jött elő így verbálisan, de a szerepek leosztásában igen. Ő csinálta a karrierjét, én asszisztáltam és támogattam. Az elején kölcsönös volt, aztán nem. Vége is lett. De azért nagy trauma nem ért, sosem éreztem magam alacsonyabb rendűnek vagy sarokba szorítottnak, nem alakultak ki bennem frusztrációk.
Családon és iskolán kívül, a
környezetemből még ilyen impulzusok értek (amik így hirtelen az eszembe jutnak):
Teljes meghökkenés, hogy miért nem vettem fel a férjem nevét
Kedves, érdeklődő kérdés, hogy mit főztem/főzök - aztán a válasz sokszor, hogy X dolgot főzt
ünk, mekkora különbség (bár a kérdező ezt a különbséget nem vette észre).
Beszélgetések során pedig a következő véleményekre, megjegyzésekre lettem figyelmes:
A részeg nők milyen undorítóak és kiábrándítóak (Miért, a részeg férfiak olyan hű de szexik?).
A dohányzó nők is azok.
Milyen kurvák a mai nők/lányok - és mit mondunk azokra a fiúkra/férfiakra, akik ugyanúgy élnek? Akik sok egyéjszakás kalandba bonyolódnak, akik nem hagynak ki egy szexlehetőséget sem, ha vonzó a másik (vagy néha akkor sem, ha különösebben nem vonzó a számukra)? Hát leginkább semmit.
"Ott romlott el minden, hogy a nők dolgozni kezdtek, itt borult fel az egyensúly, hogy nem csak az otthonteremtéssel vannak elfoglalva..."
A leszbikus nők szexik, a meleg férfiak undorítóak (itt már a férfi oldal is bejön)
A nőkkel szembeni elvárások, hogy legyenek ápoltak és illatosak és csinosak... (és pfuj, ha szőrös a lábuk) Sok-sok apróság. Ami sokunknak talán fel sem tűnik. Sokszor a nők is asszisztálnak ehhez.
De összességében én roppant jó helyzetben vagyok. Nekem kevés dolgom van a saját életemben az egyenjogúsággal. (Hála az égnek.)
És ha nekem nem gond, akkor már biztos másnak sem az? De, sajnos még rengeteg gond van az egyenjogúsággal. Már maga a hozzáállás, hogy kiváltságnak kéne tekintenünk az egyenjogúságot és össze tenni a két kezünket.
De hát nekünk még ez sem elég? Nem. Az elmélet nem elég. Kell a gyakorlat, a rendszer átalakítása, hogy működjön is. És ne csak a kiváltságosoknak legyen ez meg. Halljuk meg a sok-sok történetet, amelyek sajnos azt támasztják alá, hogy ez az egyenjogúság még közel sem olyan mértékű, mint azt mi gondolnánk. Igen, talán jobb, mint egyes országokban, ahol a nők nem tanulhatnak, nem vezethetnek autót, nem szavazhatnak, vagy esetleg meg is csonkítják, vagy eladják, stb. őket. De azért, mert másoknál jobbak vagyunk, még nem biztos, hogy ez elég.
Amit máshol láttam:
A rengeteg-rengeteg szexhirdetés, az összes letöltő-oldalon (pfuj, illegális!), egyre durvább formában.
A bántalmazott nők és gyermekek sokasága (és igen, vannak bántalmazott férfiak is!) - nemrég egy, amúgy általam is tisztelt tanárom jegyezte meg csak úgy mellékesen egy beszélgetésben (egy bántalmazó párkapcsolatról volt szó), hogy amúgy nagyon sok bántalmazó kapcsolat van. Mindezt úgy, mintha ez felmentené a bántalmazókat. Mintha ezen nem kéne felháborodni. Vagy én nem tudom, nem tudtam hová tenni ezt a megjegyzését. És elképesztő volt nekem is látni, hogy amúgy tök átlagos nőket érint ez. Akár én is lehetnék. Dolgozó, fehér, középosztálybeli, egészséges nőkről (is) van szó.
Aztán a buta női magazinok, amelyeknek nagyon-nagy része olyan cikkekből áll, hogy hogyan legyek szexi és kívánatos, hogy a
pasiknak tetsszek, hogyan engeszteljem ki a
pasimat, hogyan trükközzek, hogy ez vagy az jobb legyen a kapcsolatomban, ergo hogyan tegyen meg a
csajszi mindent a
pasikért. Jaj, ne már. De női magazinokról majd később, egy másik bejegyzésben bővebben.
Meg van még az is, hogy komoly stressz és dilemma - általában a nőknek - hogy hogyan egyeztessék össze a karrierjüket a családdal, a diplomát, munkát, gyereket, később a gyereknevelést. Miért nem normális ez, miért nem az élet része a gyerek/család (aki akar), és miért szinte kizárólag csak a nők felelőssége ezt összeegyeztetni? És miért őket piszkálja mindenki, hogy mikor szül már - mintha a férfiak jobban ráérnének. Oké, hogy másképp vesznek részt a "buliban", és megtermékenyíteni kvázi idősebben is tudnak, de azért fel is kell nevelniük azt a gyereket.
És a többi.
Mondjatok még példát bátran. Amúgy nem tekintem magam feministának, inkább humanistának. Ez a rendszer nem csak a nőknek nem jó, a férfiaknak sem. Egy részének biztos nem. Mert van ám olyan, aki otthon szeretne maradni gyereket nevelni, nem akar egész nap robotolni a munkahelyén "a családért", hanem a része szeretne lenni, nem akar játszmákba vagy bántalmazásba belemenni, stb. Emberközpontú társadalmat szeretnék. Szabadságot mindenkinek annak az eldöntésében, hogy hogyan szeretne élni. Hadd töltse meg mindenki maga tartalommal, neki mi nőies/férfias, miben érzi jól magát, mi a dolga a világban. Az, hogy mi található a két lábunk között, ne határozza meg az egész életünket.
Most kezdem nyitogatni erre a szememet. És szerintem a generációnk már azért nyitottabb erre és talán kevesebb "baj" is ér minket, mint a mai 30-40-50-eseket ért vagy ér. Látom az ő ébredésüket. Jó ezt látni. De remélem, a mi generációnknak nem kell ennyit várni, nem lesz szükség ébredésre, és az előtte lévő sok sanyarú évre.
Szóval a címben feltett kérdésre a válasz: akárhogy nevezzük is a dolgot, de az egyenjogúsággal még bőven van dolgunk, akkor is, ha amúgy a mi életünk ezen a téren eléggé rendben van. Férfi- és női egyenjogúsággal egyaránt, de az életkori, etnikai, stb-vel is bőséggel. Mondhatjuk, hogy kell a feminizmus (egy fajtája), de kell más is. Mindenféle egyenjogúság. Szabadság. Boldogság.
Valahogy úgy van ez, mint amit a rasszizmusról, antiszemitizmusról is tanultunk. A direkt, explicit rasszizmus, antiszemitizmus az csökkent, de látensen azért még bőven megvan. A nők tanulhatnak és dolgozhatnak és szavazhatnak és vezethetnek, de férfiakra van szabva egy csomó tér, de megütköznek mégis, ha egy nő nem akar férjhez menni, gyereket szülni, sokáig otthon lenni a gyerekkel, főzni, mosni, takarítani... De a férfi dolga továbbra is a család eltartása, a nő otthon úgysem csinál semmit a gyerekkel, igazán elvárható, hogy 7-re az asztalon legyen a vacsora, a ruha legyen kimosva, kivasalva, és persze kívánja a szexet. Sok minden van, amiről lehet beszélni és egyre többen meg is teszik.
Ajánlom még:
hétköznapi hímsovinizmus (a
blogon is részekre bontva, összefoglalva).
Szerintetek mi dolgunk az egyenjogúsággal?
