Nagy László: Tűz - verselemzés

-->

Ez a verselemzés faktos házi, a tanárnő sajnos lebetegedett, úgyhogy még nem tudtam neki odaadni, talán a jövő héten. A téli szünet után a jegyet is ide tudom majd írni, amit kaptam rá. ^^

Nagy László: Tűz

elemzés

Nagy László (1925-1978) a II. világháború utáni magyar irodalom egyik legkimagaslóbb alakja. Megítélése elég ellentétes, a kritikusokat két táborra osztja. Van, aki szerint költészete túl patetikus, hitvallása, célja és módja elavult; és van, aki szerint pont, hogy hitvallása teszi őt igazán értékessé: mivel Nagy László még hitt az irodalom társadalomformáló hatásában, az értékmentő szerepét vállalta magára (ahogy ezt a Ki viszi át a Szerelmet című versében is olvashatjuk) és így a helytállás példájává vált. Költészetét két nagy korszakra tagolhatjuk: a bulgáriai utazás (1948-1952) előttire és utánira.

Az első korszakot a költő szocializmusba vetett hite jellemzi, versei sematikusak. Bulgáriai utazása azonban új lendülettel tölti fel, hazatértekor kiábrándul az addig jónak hitt eszmékből, „újraértelmezi” a világot és önmagát is. Költészete érettebbé válik, jellemző lesz rá a lineáris-oppozíció és az archetipikus toposzok használata. Második korszakának egyik gyümölcse a Himnusz minden időben, 1965-ös kötetének Tűz című verse is.

Már első ránézésre is feltűnik, hogy a vers félig-meddig képvers. Anélkül, hogy elolvasnánk, már asszociálhatunk a hangulatára, témájára. A versszakok szimmetrikusak, a hosszú és rövid sorok szabályosan váltakoznak, dinamizmussal töltve fel a verset. Elolvasva, de nem figyelve a szavak jelentésére a „tűz” szó ismétlése és a sorok hosszának váltakozása különös ritmust kölcsönöznek a műnek, mintha az ütőerünkre tennénk a kezünket, úgy lüktet ez a vers is.

Nem csoda, hiszen a tűz az élet és a szerelem egyetemes jelképe. Emellett világít, utat mutat, illetve megtisztít – ezzel pedig a bátorság, a hit és az ártatlanság próbáját is szimbolizálja. A bosszú, a lázas betegségek és a pusztító szenvedélyek jelképe is. Kétféle tűzről beszélhetünk. Az egyik a szelíd és hasznos (kohó, lámpás, tűzhely), a másik pedig a pusztító és megzabolázhatatlan (villám, vulkánkitörés).

Nagy László versében a tűz vad, féktelen és pusztító, de nem értelmetlenül: megtisztít. Szembeszáll a megalkuvással, a fásultsággal és az öregséggel. De nem a testi öregséggel, hanem a lelkivel: „ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra/lélekben szakállasodva”. Ez a tűz utat mutat, ahogy a csillag is: „csillag-erejű”.

A vers a költő harca az elidegenedéssel szemben, egy olyan világ ellen, ahol a mozdony is magányos (a fekete jelző pedig még nyomasztóbbá teszi), ahol még a madár sem szólja az igazat, ahol az emberek szinte jéggé váltak, életképtelenné, a színek kifakultak, a túlszabályozottság pedig megfojtja az embereket.

Ez a mű egy fohász a tűzhöz, az ősi egészhez („mindenség-gyökerű”), hogy pusztítsa el ezt a haldokló világot és teremtsen újat, őt pedig repítse e „jéghegy” fölébe, oda, ahol van élet, szín, tánc és jókedv („piros bál”).

Ebből is következik, hogy a világ egy értékvesztett világ, ami már elvesztette a hitét, bátorságát és ártatlanságát, így válhat a tisztító tűz „áldozatává”, a költő pedig az értékmentő, akit a tűz nem bánt, nem éget meg, hanem a magasba emel.

A második korszak jellemzői tökéletesen megfigyelhetőek a művön. A központi (egyben címadó) motívum a négy őselem egyike, archetipikus toposz. A vers egésze ellentétpárokra épül: élet – halál, tűz – jég, hideg – meleg, öregség – fiatalság, stb. Motívumrendszerében pedig merít a keresztény (tisztítótűz, virrasztó ige) és a népi motívumokból is (madár, tündér, égi bál).

A csillag és az égi bál motívumokat vizsgálva önkéntelenül is eszembe jutnak Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség és Boldog szomorú dal című versei, amelyekben szintén az égi bál és a csillagok képviselik az értéket, szemben a városi, kapitalista léttel, amelyben az emberek elvesztették már a nemes célokat, a „kincset”.

Ez a kincs pedig a lelkünk ifjúsága, a bennünk lobogó tűz, amely képessé tesz minket arra, hogy cselekedjünk, hogy érezzünk, hogy formáljuk a világot.

Én hiszem, hogy az irodalomnak lehet társadalomformáló hatása; ha nem is olyan látványosan, de lehet. Hiszem, hogy ez a vers legalább egy emberben elindított egy – pozitív – folyamatot, és akkor már megérte megírni a verset.

Forrás: Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemedám György: Jelképtár (227-229. o., TŰZ)