A 6-8 hetes kor és a kiakadva sírás

Ebben a korban már kezd kinyílni a csipája, egészen nagylányosan tud viselkedni, egyre több ideig elvan játékkal, nézelődéssel, hatalmasakat mosolyog :) De tényleg! Imádnivaló! A nagyszülők alig ismertek rá az egy hetes nyaralás után, olyan békés lett. Aztán jön az este, és jönnek a szörnyek. Minden megváltozik. Jön a Síró Démon, és rátör Rebekára. Néha elég erősek vagyunk, és kevesebb nyűglődés után legyűrjük és helyét átveszi az Álom Manó. Néha viszont a Síró Démon kerekedik felül, én pedig eleinte kétségbeestem és én is sírtam egy sort. Aztán volt, hogy egy darabig sikerült türelmesnek maradnom, de ha tovább maradt a Démon, ideges lettem, türelmetlen. Hiszen én mindent megtettem... hordoztam, fürdettem, etettem, pelenkáztam. Türelmes is voltam - egy darabig. Akkor miért csinálja?

Kicsit utánaolvastunk - főleg a férjem, aztán ő küldött egy cikket. Utána kezdtem el még jobban figyelni a testkontaktusra és a levegőztetésre. Eddig is hordoztam napközben (mert lerakni nem lehet napközben alváshoz, én meg örülök, hogy éjszaka működik a dolog), de még jobban figyeltem a testkontaktusra, bőr-bőr kontaktusra. Minden pelenkázáskor hosszasan simogattam, össze-vissza puszilgattam, igyekeztem még a nyűgös időszak előtt (6-7 órás kezdés) sokat kint lenni vele a levegőn és megfürdetni, azt is hosszasan, sokat simogatva. Volt, hogy így sikerült elkerülni a kiakadós sírást. Ha nem, akkor pedig le lehetett rövidíteni és a komolyságából is vissza lehetett venni, ha a babát pelenkára vetkőztettem, én pedig melltartóra vetkőztem (melltartóbetéttel, a sírástól úgyis beindult a tejem, ne kenjek össze mindent), és úgy szorítottam magamhoz és igyekeztem megnyugtatni (ha hűvös van, egy takarót még rá kell rakni a hátára). Amúgy meg türelem, türelem, türelem és kitartás. El fog múlni. Mindennek az a vége, hogy elalszik. Ezt magamnak is mondogatni kell, mert bizony eddig még mindig elvesztettem a türelmem, ha mondjuk 3/4 óránál tovább volt ennyire nyűgös. És nem csak aznapra múlik el, de egy idő után végleg. Tudjátok, a 18 évesek már nem sírnak este 7 és 11 között minden nap :D

Abból lehet látni, hogy nincs komoly baj (azon túl, hogy a szokásos köröket lefutottuk), hogy sok helyzetben egyszercsak megnyugszik és hosszasan elvan. Pl. mikor kibontom a pelenkából. Vagy tegnap nem kért enni, de a szoptatós párnán egyszercsak megtalálta a tekintetem és hosszasan elnézegettük egymást, beszélgettünk. Aztán valami elpattant. Nem, nem a hasa fájt, nem tekergőzött, aznap rendesen kakilt, tud ő már büfizni, pukizni (bár az Infacolt még mindig adjuk neki biztonsági szempontból).

A szokásos körök pedig: pelenkacsere, etetés, megnézni, nem fázik-e, nincs-e melege. A nagy kánikulában lehet, hogy pelenkára vetkőztetve is a meleg miatt sír, és egy hűvösebb (nem hideg, hanem csak langyos) fürdetéstől máris megnyugszik.

Ezek a népek szerintem, ahol kevesebbet sírnak a babák, nem csak, hogy hordozva vannak, de sokszor pucéron vannak hordozva, és megvan a bőr-bőr kontaktus is (mert ott olyan jó idő van), illetve kint vannak folyamatosan a levegőn. Ezért is figyelek ezekre. Ja, meg hát az igény szerinti szoptatás. Bár szerintem ez babafüggő. Rebeka, ha nem éhes, köszöni szépen, nem kér a mellből, csak sír tőle. A minden nyikkanásra mellre tevés nálunk ezért nem jó. Mert ha nem ez a baja, akkor csak ideges lesz tőle. Ha aludni akar, ringassam álomba. Ha a pelusa piszkos, cseréljem le. Ha melege van, fürdessem meg, hűtsem le. És ha gyakran eszik, a pocakja nem tudja megemészteni a tejet és csak fájni fog tőle. De valóban van olyan időszak, amikor jóval gyakrabban kér inni/enni.

Azért érdemes még ezt a cikket is elolvasni. Nekem a lényeg inkább az, hogy nagyon le kell lassulni, rá kell állni a baba ritmusára, mintha hullámlovas lennél. Ő a legfontosabb - ehhez pedig sokszor Te Magad vagy a legfontosabb. Így néha előbbre való, hogy egyél, igyál, pisili, tisztálkodj, és utána nyugtasd meg a babát (persze közben is lehet hanggal, simogatással). Egyszerre igényel monotonitás tűrést és rugalmasságot. Irtó nehéz, mert teljesen másképp kell élned, nem megszokott felnőtt élet ez, inkább egyfajta időtlenségben élsz. Amibe bele lehet helyezkedni - de aztán vajon hogy helyezkedek vissza a felnőtt világba? És közben hogy kapcsolódok a többi, nem időtlenségben élő embertársamhoz? (pl. a férjemhez, akinek kötött munkarendje van)

Ui.: Ja, és elvileg (azt olvastam), az anya a baba egy hónapos korára meg tudja különböztetni a sírásokat, és egyből tudja, mit kell tennie. Hát én nem tudom megkülönböztetni. Tippjeim vannak, sakkozgatva abból, mikor evett utoljára, álmosan pislog-e, nincs-e kaki szaga, megnyugszik-e a ringatástól, vagy kitartóan sír.