Élet két gyerekkel

Május 22-én, 16.23-kor, 4260 grammal és 56 centivel megszületett a kisfiunk, Balázs. Ezért tűntem el egy időre. És kikívánkozik belőlem, milyen is az élet két gyerekkel. Az egyik 2 éves volt június 14-én, a másik meg 2 hónapos (lassan három lesz, ha ilyen tempóban haladok a bejegyzéssel...).

Leginkább a vízbe ugráshoz és az úszáshoz tudnám hasonlítani. Bele kell ugrani, aztán megoldod (na jó, ha nem tudsz úszni, a vízbe belefulladhatsz, azért itt nem olyan vészes a helyzet). Vannak félelmek, aggodalmak, de persze nem az lesz a fő gond, amitől tartottál, hanem valami egészen más. A víz először picit hideg, de aztán megszokod. És úszni kell. Úszni, úszni, úszni. Nincs megállás. A lábad nem ér le. Néha van egy kis domb a víz mélyén, amiről elrugaszkodhatsz. Aztán ahogy telik-múlik az idő, egyre nagyobbak ezek a dombok, egyre tovább tartanak. Biztos lesznek majd szigetek is. Amúgy nagyon szeretek úszni, de egy idő után azért fárasztó, meg begörcsöl a lábam. Szerencsére mielőtt teljesen kimerülnék, a mélypont után mindig jön egy kis pihenő, amikor mondjuk egyszerre alszanak délután, és sokat. Vagy alig van ébredés éjszaka. Vagy végre mosolygósan kel a nagylány.

Nekem valahogy ilyen volt ez az első két hónap.

Mostanra amúgy egész szépen sikerült visszarázódni a hétköznapokba, a testem megugrotta a regeneráció első szintjét, így jobban tudok már emelni, jönni-menni, sétálni, ácsorogni, és esetlegesen keveset aludni. (Mert néééha ilyen is előfordul.) pár napja még tornázni is elkezdtem!

Mázlisták vagyunk, mert Balázs alapvetően nyugodt természetű, jó alvó baba, így nem őrülünk bele (minden nap) :)

Azt gondoltam, az lesz a nehéz, hogy altassam őket délután... Hát nem, vagyis nem ez a legnehezebb. Először a testvérféltékenységgel kellett szembenéznünk. Random hisztik, éjszakai felriadások, vigasztalhatatlan sírások. Az első három hét éjszakáit Balázzsal kettesben töltöttem, Rebustól külön szobában, pedig előtte egy szobában aludtunk hárman (és általában a hátamba fúródva aludt), de Balázs születése után ő az apjával maradt, mi különvonultunk. Persze, ezt nehezen viselte. Napközben sem volt könnyű. Elszokott tőlem pár nap alatt, nem is volt meg minden eszköztáram (nem tudtam csak úgy felkapni és arrébb vinni pl.), ez nagyon furcsa érzés volt.

Kb. egy hónap alatt túljutott a legnehezebb részen, beletörődött, hogy van kistestvére, bár az éjszakák még mindig elég nehezek. Most négyen alszunk egy szobában, Rebus többnyire közöttünk, Balázs mellettem babaöbölben. Rebus pedig kb. azonnal kel, ahogy én elviszem Balázst pelusolni, etetni.

A reggeleink általában 2 félék (hétköznap).

1) Balázs ébred, én viszem pelusolni, etetni. 3, 2, 1, Rebus ébred. (Na jó, megvárja, hogy leüljek szoptatni.) Felkel: Anya, anya! Én: A kisszobában vagyok. Ő: Sír. ... Apa, apa! Én: Elment dolgozni. Ő: Mégjobban sír. Én kiakadok. Lelkére beszélek szépen, veszekszem, végül abbahagyja, és mintha misem történt volna.

2) Rebus ébred hamarabb. Apa, apa? Én: Elment dolgozni. Ő: Kiakad és sír. Kakaó, kakaót akarok. Én felpattanok, csitítgatom, hogy hozom, csak maradjon csendben, Balázs hadd aludjon. Vagy sikerül, vagy nem. Ha nem, akkor dühösen kiviszem a konyhába, ott tomboljon.

A türelmem mostanában hamar elfogy a reggeli hisztiknél. Veszekszem. Miért, miért kell minden áldott reggel így indulnia?

Egyszer-egyszer sikerül jó kedvűnek maradnia... Talán ezt is megszokja hamarosan.

A Kedvessel az üzenetváltások kb. így néztek ki az első 2 hónapban:

Én: Hozz kérlek pelust/melltartóbetétet/popsitörlőt/infacolt hazafelé!

Ő: Megint?!

Mostanában már a napi történésekről is beszélünk. És persze a főbb kérdéseket is gyorsan leírom Viber-en, mert normálisan megbeszélni úgysincs idő.

Az elején Balázs kb. egész nap aludt, ahogy egy rendes újszülötthöz illik. Aztán mostanra elég sokat tud ébren lenni. De persze a délutáni alvások ideje alatt ő inkább kakil. És csak akkor alszik el, ha a nagylány felébredt. Aki pedig akkor kakil, amikor épp a karomban altatom a kicsit.

E-maileket szoptatás alatt írok.

Saját idő minimál. A kedvencem, mikor már az esti szopi van, én pedig bent maradok a kisszobában Balázzsal, őrzöm az álmát, amíg a nagylány fürdik és altatódik. Telefon, könyv bekészítve.

Páros idő még rosszabb. Ha hétvégén egyszerre alszanak, akkor a legjobb. Vagy ha valami véletlen folytán ébren tudunk maradni azután, hogy a gyereket leraktuk (ez többnyire fél11 körül történik meg). Vagy ha a kicsi alszik és a nagyra vigyáznak a nagyszülők. Most már azért nem lehet akármit megbeszélni Rebus előtt, így néha már arra gondolok, hogy cetlikre kellene írnom, amiről beszélni szeretnék/kell, hogy hatékonyan tudjam megejteni, amikor épp alkalom adódik a beszélgetésre.

Az éjszakai alvás átlag 5,5 óra/felnőtt, nekem 2-3 részletben. A rekord 7,5 óra! (Aznap reggel úgy éreztem, enyém a világ!)

A nagylány persze mindent akar, amit a kicsi. Csakazértis. Azért lehet vele kompromisszumokat kötni. Imád menni-menni-menni. Az "Apa, apa!" társa a "Mamáékhoz akarok menni!". Vagy strandra, vagy Fruzsináékhoz, vagy szomszédba. Ami mostanában volt és jó volt. Már nem veszem magamra. Igyekszem minden délelőttre szervezni valami programot, akkor könnyebb vele. De ma már mondjuk itthon maradtunk, én elfáradtam a programokban.

Ha nehéz is egy-egy nap, akkor is gyorsan telik. Hipp-hopp azon kapom magam, hogy közeledik az este, vacsit kell készíteni, meg fürdés, alvás... és roló lehúz, ez a nap is véget ért. Mindenki túlélte, és azért sok örömünk is volt (általában). Gyönyörködés az alvó gyerekekben.

Huh, hát valahogy így...