Nem is tudom, hol kezdjem. Előre szólok, hosszú lesz. Mindent kiírok magamból.
Talán ott kezdem, hogy mi nem otthonszülésre készültünk. Mikor az első gyermekünk megfogant (már lassan 6 éve annak, jesszusom!), zsenge 23-24 évesen, eszünkbe sem jutott az otthonszülés, bár a nővérem abban az évben adott életet otthon a kislányának.
Kerestünk viszont egy olyan orvost, aki a természetes szülést támogatja, nem ad feleslegesen oxitocint, nem vág rutinszerűen, stb.
Megtaláltuk ezt az orvost és nagyon elégedettek voltunk vele. Őt választottuk a második szüléshez is. És őt választottuk - volna - a harmadikhoz is. Amikor is az utolsó trimeszterre beütött a vírushelyzet. Olvastam mindenfelől, hogy a kórházakban már egyre több helyen nem lehet bent a választott orvos. Volt, ahol kísérő sem mehetett be - az apa sem. Látogatási tilalmat rendeltek el. Júniusra volt várható a tetőzés, amikorra én ki voltam írva. A férjem mondta, hogy gondoljam át. Hogy érezném magam a legnagyobb biztonságban? Bármi legyen is az, ő abban fog támogatni. Átrágtam, és végül az otthonszülés mellett döntöttem.
Az évek alatt a nővérem a második babáját is otthon hozta a világra, és a másik nővérem is otthon szült. Mind a három babához ugyanazt a bábát, Edinát kérték fel vezető bábának. Én is találkoztam vele az évek során párszor, az első terhességem alatt masszírozott is (csodát művelt!), így nem volt kérdés, hogy őt kérdezem meg először. Igazából a vele való beszélgetés véglegesítette a döntésem. Szerencsére el tudott még vállalni.
A vírus miatt sokan fordultak az otthonszülés lehetősége felé, és teljesen megértem, hogy ennek a bábák nem örültek feltétlen, sőt. Hiszen így sok olyan pár is választhatja, akik lelkileg nem állnak erre készen, akiktől távol áll. Csak kisebbik rossz alapon választják, félelemből.
Tőlem nem állt távol, és tudtam, hogy végig fogom tudni csinálni. Bíztam Edinában, a férjemben, a babámban és magamban is.
Edinánál részt vettem online szülésfelkészítőn, és kétszer online konzultáltunk is. Egyszer hajnal 4-kor is felkeltettem egy telefonhívással, mert furán éreztem magam a betöltött 37. hét után 1-2 nappal. Közben még nem volt meg a HIV szűrés eredménye (osz-hez kérik), pár nappal későbbre volt várható.
A második babánk nagyon enyhe fájásokkal jelezte, hogy elindulna kifelé, és kb. a tolófájasokig nem is durvult be a dolog, így minden rezdülést figyeltem, nem akartam, hogy a bábák későn érjenek ki. (És a férjem egyedül maradjon a helyzetben.)
Azért igyekeztem magam nyugtatni, hogy csak észre fogom venni, ha elindul a dolog.
Így is lett. Még a fájások előtt történtek változások. Nagyon vizesedett a lábam 2 nappal előtte. Szombat este pedig zuhanyzásnál már a tejem is megindult. Ekkor már tudtam, hogy itt egy napon belül baba lesz. A kérdés az volt, hogy tudok-e előtte még aludni, vagy sem. Befejeztem a zuhanyzást, leborotváltam a hónaljam (mint legfontosabb dolog :P amire egy darabig úgysem lesz időm), bekenegettem a hasam, töltöttem magamnak egy deci vörösbort és egy kis maradék brownie-val elfogyasztottam. Lefeküdtem aludni, már majdnem éjfél volt (a terhesség vége felé nehezen tudtam elaludni esténként, ezért nem igyekeztem úgy a lefekvéssel). De alvás már nem lett belőle.
Vasárnap hajnalban, a kiírás után 2 nappal elindult valami. Halványan, de hullámokban, szünetekkel tarkítva. Ezek már méhösszehúzódások, nem a baba helyezkedése. Egy órával később megérkezett a Kedves, mondtam neki is, hogy állunk, hát már ő sem aludt. Vártunk még egy kicsit, próbáltunk pihenni, nézegettem az órát... végül 2 körül telefonáltunk Edinának. Ő teljes mértékben rám bízta a döntést. Ha szeretném, most indul. De lehet az is, hogy most nem, de 5 perc múlva hívom, vagy 10, vagy 15. Amikor úgy érzem. Telefonálás közben jött egy összehúzódás, hosszabb volt, mint eddig, ez segített dönteni. Jöjjön. Nem tudom, mi lesz itt egy óra múlva (kb. annyi idő neki ideérni).
Három óra körül mind a két bába megérkezett (merthogy párban dolgoznak a bábák). A Nagyok a szomszéd szobában durmoltak. Megkérdezte Edina, megvizsgáljon-e, mérjen-e vérnyomást, vagy hagyjon most. Kértem, hogy vizsgáljon meg, szerettem volna tudni, hol tartunk. A vérnyomásom nem érdekelt. Három centire voltam tágulva, de puha a méhszáj, a baba feje jó helyen. De még aludni kell, hogy haladjanak a dolgok. Éva (a másik bába) meghallgatta a baba szívhangját, minden rendben volt. Ők ketten lefeküdtek a nappaliban aludni, mi pedig vissza az ágyba. A Férjem onnantól kezdve vagy 2 órán át folyamatosan masszírozott. Így sikerült kicsit szunnyadnom. Életmentő volt!
Öt óra körül rendszereződtek és sűrűsödtek a fájások, kb. 2 percesek voltak. A Kedves szólt Edinának. Én felültem, és végig ülve vajúdtam. Valahogy segített, hogy a fájásokat lefelé irányítsam, hogy segítsék a tágulást.
Hat órakor felkelt a Kicsi (aki azóta Középső), Férj keltette a Nagyot is, hívta Anyáékat, hogy jöjjenek értük. Szuperek voltak! Gyorsan pisiltek, öltöztek, Anya is gyorsan érkezett. A gyerekek adtak egy puszit és már mentek is, kb. 6.20-kor.
Azt beszéltük, hogy miután elmennek, a kádba engedünk vizet, segít majd ellazulni. Amúgy is minden gyerekkel készültem eddig a kádas vajúdásra, egyik sem jött össze. (Elsőnél CTG-re kellett kötni, második olyan gyorsan érkezett, épp hogy beértünk a kórházba.) Na majd most. Addig minden fájás viselhető volt, nem éreztem durva tudatmódosulást, annyi, hogy már nem némán hullámzott át rajtam a kontrakció.
Szóval elkezdték engedni a vizet. Én meg az addigi ülőpozíciómból négykézlábra pattantam, és - pokoli fájdalmak között - 6.37-re megszültem a Legkisebbet. Egy gyönyörű és hatalmas kislányt. A vizet leengedték. Hát most sem jött össze a vízben vajúdás :)
A leányzó feje egyszer visszabújt, mondtam is magamban, hogy na ne csesszen ki velem. Fájdalom ide, vagy oda (úgy éreztem, széjjel szakadok), mindent beleadtam. Mikor Éva mondta, hogy kinn a feje, megnyugodtam, talán pár másodpercig el is lazultam. Akkor már nincs sok hátra. Nem is volt.
Ja, azt hozzá kell tenni, hogy bármit is kerestek épp a bábák, mi merre van, azonnal válaszoltam. A kitolási szak alatt. Inkompetensnek beállítva ezzel a Férjemet (mintha ő nem tudná), magamat meg kontrollmániásnak (oké, ebben van némi igazság). A baba születési idejét is én diktáltam vissza (megnézni nem én néztem meg, csak én jegyeztem meg és diktáltam a papírmunkához).
A kitolási szak alatt Éva 2x próbált volna szívhangot mérni, egyszer sem sikerült, aztán okafogyottá vált. :)
Ezen kívül csak dicsértek, ill. tájekoztattak, hol tart a baba. És egyszer megkértek, emeljem följebb magam, hogy legyen a babának hely. De magát a kitolást nem irányították. Ez újdonság volt, és egyben csodálatos érzés is.
A baba 4900 g-mal és 61 cm-rel jött a világra - sértetlenül hagyva a gátat. Egészen hihetetlen módon.
De ezzel nem ért véget a szülés. Életemben először kellett megszülnöm a méhlepényt is. Eddig mind a két esetben "kisegítették" belőlem, kb. észre sem vettem. (Mellékszál, de egy ilyen "segítés" okozott akkora vérzést Anyának a bátyám születésekor, hogy igen komoly, veszélyes vérveszteség lett belőle.) Most megvárták, hogy természetes úton jöjjön ki. És most először nekem is megmutatták. (Az első babánál a férjemnek alaposan végigmutogatták, de nekem nem, fel sem merült.) Örülök, hogy nem maradt ki ez az élmény :) Hát, jó nagy volt. Sokkal nagyobb, mint képzeltem.
És még a köldökzsinórt is én vágtam el! Még a terhesség alatt beszéltük Edinával, hogy a férjem nem szeretné elvágni, mire mondta Edina, hogy nem kell, de ha szeretném, akár én is elvághatom, nem nagy ördöngősség. Hát kipróbáltam. :) Ez sem maradt ki. Elválasztottam magamtól a kisbabámat, hogy másképp kapcsolódhassunk újra. Egy korszak lezárult (nem tervezünk több babát).
A baba nemét nem tudtuk előre, direkt, szerettem volna ezt is "kipróbálni". Az anyai megérzésem működött! Kislány :) és reggelire jött a világra (ezt is így képzeltem). A kávét nem kívántam, pedig a frissen főtt kávéillatot is hozzáképzeltem. Helyette tejbegrízt kértem :)
Miben volt más ez a szülés?
Szóval hát, ez a szülés más volt, mint az előző kettő. Túl azon, hogy persze minden szülés más.Először is, nem volt megakasztva a vajúdás folyamata az autózással. Ettől amúgy furamód kicsit tartottam, mert még sosem próbáltam. :) Más szenárióra kellett készülni. De jó volt. Nem kellett azon parázni, hazaküldenek-e, (vagy beérünk-e időben), aludhattunk a saját ágyunkban, amíg vártuk, hogy haladjanak a folyamatok.
A másik fő különbség, hogy a bábák nem irányították a kitolást, tényleg csak kísérték, ahogy a bábai modell is "ígéri". Ez új volt. Persze sosem tudom meg, mennyire volt valóban szükséges az előző kettőnél az olyan irányítás, hogy "ezt a fájást csak sóhajtsa el", nem tudom, mi lett volna, ha nem mondanak semmit, csak nyomok, amikor szükségét érzem, de ami biztos, hogy szükségtelen volt, az a póz irányítása. Különösen, hogy felfektettek a szülőágyra. (És az én maradék erőmnek volt köszönhető, hogy nem feküdtem teljesen hanyatt, hanem legalább félig ülő helyzetbe felhúztam magam.) A másodiknál abszolút indokolatlan volt. Ott állva elfolyt a magzatvíz egy tolófájásra, és szívem szerint maradtam is volna úgy, max. megtámaszkodtam volna a szülőágyon. De felpakoltak. Gyorsan ment így is a dolog, de mind a két szülésnél varrni kellett, ha csak kicsit is. Pedig azok a babák "csak" 4130 és 4260 grammal születtek. Úgyhogy azóta mindenhol "reklámozom" a saját pózválasztás fontosságát, elmesélve a történetem.
Biztos vagyok benne, hogy van helye annak, hogy a szülést kísérő javasolja a vajúdás/kitolás mikéntjét, de sokkal kevesebb esetben, mint ahogy az a gyakorlatban történik.
Remélem, egyre több szülésznő és szülészorvos találkozik ilyen történetekkel, tapasztal meg élőben ilyen szüléseket, és változtat ezáltal saját gyakorlatán. Mert biztos vagyok benne, hogy a legtöbb esetben nem rossz szándékkal csinálják ezt, nem lustaságból, hogy neki ne kelljen, teszem azt, leguggolnia a szülő nőhöz, egyszerűen ő így tanulta. Ahogy egy szülésznő írt a rutinszerű gátmetszésről is a Másállapotot a szülészetben kampányára.
Harmadszor, ami más volt, az a figyelem és informálás. Mindent megmutattak nekem is! Mikor a méhemet ellenőrizték kívülről, akkor is megmutatták, odatették a kezem. Éreztem azt a fura, kemény valamit.. Lehet, hogy van, akinek ezek a dolgok "undik", engem nagyon érdekeltek, és örülök, hogy bevontak engem is a dologba, és nem csak a Férjemnek magyaráztak. Bár ez nem fogalmazódott meg bennem hiányként eddig, de most nagyon jó, hogy ezek sem maradtak ki az életemből :)
Negyedszer, ami még különleges volt, az a szülés utáni időszak. A baba rajtam volt, mikor megnézték, mekkora, mellettem mérték meg a súlyát, és sehova nem vitték. A Férjem végig velem lehetett, nem volt látogatási idő, nem voltak vizitek, lázmérések, senki nem kérdezgette, sikerült-e már kakilnom... Ja, igen. A pisilés is kötelező, közvetlen a szülés után. Az otthonszülésnél is az (fontos látni, hogy működik). Csakhogy ebben az esetben ott voltak velem. Hogy ha szédülnék, visszaültessenek az ágyra. És hozzanak egy tálat, amibe pisilhetek. Nem kellett egyedül elmenjek WC-re, hogy aztán visszafelé elájuljak, beverjem a fejem és CT-re küldjenek... (első szülésem) Minden sokkal nyugodtabb volt.
Végezetül egy záró gondolat:
Edina mondta a szülésfelkészítőn, hogy ha egy nő nem érzi magát istennőnek a szülése során, ott valami gond van. Hát, itt nem volt gond. :)
Na, én mondtam, hogy hosszú lesz. (És ez egy rövidített verzió!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése